Böröndi Lajos tizenhatodik verseskötetének központi motívuma a megfeszített Megváltó, aki a költő szerint a magyarság és Európa sorstragédiáját is magában foglalja. A kötet szövegei látják az emberiség vétkeit, az elmúlás miatti fájdalom pedig melankolikus ködbe burkolja a lírai ego töprengéseit. A versek számot vetnek a közelmúlt és a 20. század háborús vétkeivel, az öncélú öldökléssel. Böröndi versnyelve letisztult, képei könnyen értelmezhetők, a versforma és a rímképlet is könnyen azonosítható, a komoly témák ellenére olykor kellemesen összecsengő sorokat találunk kötetében. A versek emellett olyan alkotókkal lépnek párbeszédre, mint Arany János, Vörösmarty Mihály vagy éppen Kányádi Sándor. A szerző nagyon is tisztában van, hogy kinek a köpönyegéből bújik elő: alkati, ízlésbeli és életkor által is meghatározott vonzódás figyelhető meg Böröndi példaválasztása esetében: „Megöregedtem, Vörösmartyt olvasok és Aranyt, / lapozgatom a régi könyveket. / Micsoda időket élünk! Minden, ami gyémánt / volt elveszett. / Kotorászunk a hamuban, minden odalett” (Most keserű). Ahogy az idézett vers címe is előrevetíti, Böröndi lírájának alapízét és hangulatát a keserű határozza meg; legyen szó a biografikus utalások implikálta belátások, illetve a történelmi tapasztalatok keserűségéről.