Ajlik Csenge életét és költészetét a természet közelsége határozza meg; ő maga erdőben él, verseinek képvilága pedig természeti ihletésű, ráadásul világszemléletét, gondolkodásmódját befolyásolják a keleti filozófiák. Önvallomásában így ír: „Hiszek abban, hogy mindenben ott vagyok én, és mindenben ott van az Isten, és a kettő nem különálló dolog. Egyek vagyunk…” Ez a panteizmusra emlékeztető szemlélet mutatkozik meg debütáló kötetében, amelynek mindhárom ciklusa madarak nevét viseli címében: Cinegék; Sirályok; Varjak, attól függően, hogy a költemények témája vagy hangulata a tavaszt, a nyarat vagy az őszt és a telet idézi. A tudatos kötetszerkesztést mutatja az is, hogy az epilógus-vers címe: A madár mindig én voltam, és amelynek árulkodó refrénje: „csak a szépre akarok emlékezni”. A nyitó vers (Oda) valóságos fohász a természethez, amelyben Isten is megmutatkozik; a mohákban, az esőben, a teliholdban olyan kegyelem jelenik meg az ember szeme előtt, hogy nem tehet mást, csak némán szemlélődik, legföljebb suttognia szabad. A Születésnap című költeményben pedig arról ír, hogy ha egyszer elmúlik az élet, túlvilági lénye madárcsicsergés lesz. Panteista természetszemlélete, madár alakú megtestesülése nyomatékkal jelenik meg a versekben, és nem csak gondolati-képi síkon, hanem a refrénekszövegében is (Anyám és istenem; Ikrek; Ima; Nap-éj egyenlőség; Elvágtatott). Ajlik Csenge lírai alanya valósággal föloldódik a természetben; szája földízű lesz (Még sehol sem voltak akkor a méhek), mezítelenül áll a szikla ormán (Szirt), és magát lehulló csillagként láttatja (Ő). Ez a teljes föloldódás, azonosulás fejeződik ki abban a képben, amiben arról van szó, hogy a természet lenyűgöző látványa elpárologtatja őt magát, szublimálja a személyiségét, odáig menően, hogy meg kell tanulnia megszüntetni önmagát (Avar a homokban). Laza formákba rendezett versbeszédében kevés nyoma van a költészet hagyományos eszközeinek, a poétikus megoldásoknak; képei nem is igazán szóképek, hanem leírások, és önmagát, önmaga halvány mását is leírásokban jeleníti meg: „barátom a köd, / gyertyafény vagyok. / arcomra csipkefátyol, / kezem kéri, igent mondok” (Luca széke). Ajlik Csenge a természeti képeit itatja át önmagával, a természettel azonosult lelkét mutatja meg, így vall önmagáról (Hegyek; Nem láttál még így; Mit teremtettem?).