Pósa Zoltán új regényének hőse egy fiatal tanárember, aki a feleségével, Bogyóval tesz időutazást: először a nyolcvanas években, aztán a meglehetősen nyomasztó közeli jövőben, végül napjaink világában. Ilyen módon a három fejezet alkotta regény "tripartitum", azaz hármaskönyv; főhőse is valamiképp hármas lény; ahogy az egyik fejezet nyitóversében olvassuk: "Múlt idők titkait ma is újraélem / Én vagyok és mégsem, aki egykor voltam / Az vagyok és mégsem, aki majdan leszek / Három ember vagyok, valójában egy sem". A főhős nemcsak az idő rétegeibe merül alá, hanem a bűntudatéba is. Akaratlanul, önvédelemből megöl egy elmegyógyintézeti ápoltat, ez az esemény váltja ki a tanár önemésztő gondolatait. A főszereplő mindhárom idősíkban egészen furcsa kalandokba keveredik, amelyek egy része erotikus kaland, az egész történet mégis leginkább egy haláltánc kavalkádjára emlékeztet. Fura szerzetek, gyönyörű lányok és elmeháborodottak, szigorú főnökök és tagbaszakadt katonák bukkannak föl a főhős és felesége előtt, utazásaik közben. Érdekes tájakat és még érdekesebb épületeket járnak be, néha olyan téveteg módon, mint Franz Kafka bolyongó hősei. Paradox helyzetek, furcsa szituációk sokaságán lábalnak át, miközben megpróbálnak választ találni arra a kérdésre: mi végre is vannak a világon. De nem jutnak messzire, hiszen a főhős még a bűntudatától sem képes megszabadulni, ám a reményt mégsem adja föl, csak azért is járja az üdvözülés hite szerinti útját. Végül bizalommal tekint a jövőbe, ugyanis a regény végén - miként Madách Évája - Bogyó anyának érzi magát. Egy térben és időben bolyongó emberpár kusza, kiismerhetetlen története a regény cselekménye, amelyet nem lehet időrendben, lineárisan elbeszélni, mert leginkább egy riadt, bizonytalan tudat működésére emlékeztet, és az emlékezés, az álmodás és a fantáziálás csapongó logikáját követi. Hegyek és kastélyok, szállodák és iskolák, alagutak és nagyvárosok útvesztőiben játszódik a történetsor, amelynek igazi színtere mégis csak az ember benső világa, és amelynek elbeszélésmódja arra a szimultán, sokszor a tudatfolyamra koncentráló elbeszélő technikára emlékeztet, amit James Joyce alkotott meg az Ulyssesben. Ugyanakkor a cselekmény elemei konkrétak, valószerűek, egyenesen köznapiak, mégis valamiféle metaforikus jelentéssel telítettek. A három részes utazás-történet, a fordulatos, ám összességében valószerűtlen cselekmény a körülményekkel dacoló ember kitartásáról szól, meg arról, hogy a nyomasztó múlt és a borús jövő ellenére Istenben bízva mégis lehet élni, valahogy úgy, ahogy a második fejezet nyitó versében olvasható: "Kiég lelkünkből / Minden agyag, víz, sár / Csak a tiszta szellem / Maradhat belőlünk". A Kafka-, Joyce- és Madách-reminiszcenciákat is ébresztő regény a prózai kísérletek iránt érdeklődők figyelmére számíthat. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"