A tatabányai verselő egy közelmúltban megjelent interjújában azt mondta, hogy a jó versben, a jó verses kötetben van minden: „öröm, bánat, tanítás, szerelem, csalódás, fantázia, álom, képzelgés és talán egy kis elbújás is”. Nos, a Lépcsősoron darabjaiban csakugyan mindebből van valamennyi, azzal a megszorítással, hogy a szerző gondolati-érzelmi horizontja meglehetősen szűkös, perspektívája behatárolt, épp olyan, mint a kötetborító grafikáján látható szűk lépcsősor. A versek középpontjában mindig a lírai alany áll, körülötte forog a maga kis glóbusza; mindig, mindenhol ő áll, mindent ő lát és ő mond ki: „Most lennék csak igazán, / Életvonal tenyerén; / S nyújtózkodnék rajta, / Az örökké való éjjelén” (Belé vakultam); „Gyémánt lélek, / Mely tartja bennem az életet, / Egy aranyozott szív, / Mely felemeli lényemet” (Akitől minden szép). Horváth Szabolcs nem az a fajta verselő, akinek az egója betölti a maga versvilágát, hanem az a típus, aki ennek a lírai kisbolygónak a tengelyében áll. Van a világ és van a költő, akiért a világ létezik (Elhiszem; Kisujjvers; Elalvás előtt). Ebben a sajátos helyzetben a szerző mindig egy választóvonalon áll: öröm és bánat, boldogság és magány, szerelem és csalódás, reménység és lemondás, álom és valóság szűk határmezsgyéjén. Ez a pozíció igen alkalmas lenne arra, hogy a verselő alany szerepe legyen a döntő, hogy rajta múljon, milyen képet mutat e kis világ. Ez a világ azonban bármilyen változatos, színes, mégsem képes lenyűgözni az olvasót, mert az lépten-nyomon suta megfogalmazásokba, botladozó ütemekbe ütközik. Sok esetben a megfogalmazás iskolás vagy közhelyes, régi sablonokból épülő: „Három éve, hogy megismertelek, / S megéreztem szíved melegét; S néhány nappal később, / Pedig a szerelem hevét” (Három éve már); „S a te szíved, / Mely dobog kebledben, / Érzem a melegét, / Itt van a szívemben” (Leírhatatlan érzés). Horváth Szabolcs eredendően színes, változatos világképe nem képes a maga valójában érvényesülni a versbeszéd gyöngesége, csiszolatlansága miatt. A szerző, szövegezése erőtlenségét ellensúlyozandó, érzelmi túlfűtöttséggel, túlzó megfogalmazásokkal él (Nekem ő kell; Pár lépésre a lélektől; Több ezerszer; Hangod). A túlzások pedig rendre a versnyelv megbicsaklásához vezetnek: „Tudatomba szökik az izgalom, / Lassan hozzá indulok; / Remeg minden testrészem, / Majd elájulok” (Pár lépésre a lélektől). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"