Az egyik legtermékenyebb felvidéki magyar költő új versei a realista valóságszemlélet, az emlékezés által elindított gondolati absztrakció és a groteszk irányába tett kísérletek háromszögében születtek meg. A költő apa-verseiben jól tetten érhető e hármasság, hiszen az apa emlékének idézgetése összekapcsolódik a család fogalmával, múlt és a gyermekkor élménykörével vagy épp a gondolkodói működés szabályainak fölismerésével: „A felejtés sosem végleges, a múlt / liftjében utazgat fel és alá, úgy / látszik, bennrekedt az átmenetben, de / közben tanulja a lakberendezést” (Bársony). Helyenként a valóságfölidéző emlékezés szürreálisba fordul: úgy látja, az apja szeméből csomókban hull a fény (Zsákmány), vagy apja távoztával az idő is elment (Aranyeső). Mindezek után önmaga felé fordítja értelmező figyelmét: „Igyekszem elsajátítani a felejtést, / a levelét hullajtó fáról / tanulni az emlékezést, / a haláltól meg ellesni az elégedettséget” (Két négysoros). A kötet valamennyi ciklusa és darabja újabb és újabb mozaikképet ad az apa portréjához, valamennyi vers egy-egy vonás, egy-egy szín, árnyalat az eltávozott férfi hatalmasra nőtt képéhez (Varjúnyáj; Egy térkép hátuljára; Hattyú; Hadavatás). A kötet olvastán lassan világossá válik: a költőt minden jelenkori életmozzanat az édesapjára emlékezteti; az is világossá válik, hogy Fellinger Károly gondolati tevékenysége ezúttal nem más, mint az emlékezés – minden sora, szóképe, strófája a régi idők fölidézése, az apa alakjának újrarajzolása. Az élet valamennyi apró moccanása, az univerzum minden részecskéje rá emlékezteti – erre tanulság a harmadik ciklus (Szúrt seb) csaknem minden darabja. A versek sorából áll össze apa és fia életének teljes mitológiája, kezdve attól, hogy édesapja miképp magyarázta el a fiának a kisgyermek születésének „titkát” (Szúrt seb), egészen a focirajongásáig (Kilincs). Ezekből az apró emlékekből építi föl a költő a maga apamitológiáját, mígnem önképe megrajzolásáig, saját gondolkodói rendszere leírásáig jut el: „Hiányzik belőlem a tükör, / amikor két párhuzamos / helyet cserél egymással, / mintha tudnák, hogy ez / a végtelenben való találkozásuk ára” (Folytonosság). Fellinger Károly végső soron a maga apa-képének részleteit színezgeti versei sorában, ezt variálja egész kötetében, talán csak az utolsó versben (Princípiumok) tesz hitet önmagában, arra nézve, hogy nem a kételkedő Tamás apostol a példaképe. A kötet csaknem összes verse egyetlen nagyra növő apa-portré kidolgozott vagy szándékosan elnagyolt részlete, egyben a szerző önértelmezési kísérlete: „Apám már halott, belőlem hiányzik, / anyámból, de leginkább Istenből” (Fölolvasás). Az apa emlékalakja hatalmas hiányuniverzumot képez, ezt jeleníti meg a valóságot erőteljesen kifejező szürreális, groteszk, abszurdba hajló verseivel a költő. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"