A leghagyományosabb költészetfölfogást képviselő Fecske Csaba pályája az 1970-es években kezdődött, ám válogatott verseinek gyűjteményéből első, minimum húsz éves korszakának termését és gyermekeknek szóló verseit mind kihagyta; így a Kiűzetés a Majd máshol című (1998) kötet anyagával kezdődik. Az önálló kötetek megjelenésének rendjét követő válogatás a költő tíz kötetéből szemelget – kerek, egész képet adva Fecske Csaba napjainkig érő munkásságáról. Ez az életmű egynemű, tradicionális líra, ugyanakkor témája, motivikája gazdagon színes; alakzatai, kompozíciói, formai és stiláris megoldásai változatosak, hiszen a költő egyforma rutinnal versel antik időmértékes és magyaros ütemhangsúlyos formákban, könnyű kézzel alakítja természetesen hangzó versbeszédét, látványosan alkalmazza a poétika hagyományos eszközeit. Izgalmas megfigyelni, ahogyan a költő magáról és a világról beszél, ahogyan számot vet a sorsával és a még előtte álló lehetőségekkel (Negyvenfelé), ahogyan a hit kérdéseit látja (Az Olajfák hegyén) vagy épp a globalizálódó világ problémáival néz szembe (Ezredfordulós ének). Fecske Csaba műveiben a lírai szubjektum erőteljesen van jelen, igen sok verse egyes szám első személyben szól, még több darabjára jellemző a vallomásos tónus, miközben szinte lubickol a téma- és formavariációkban. Például A hús pogány éneke (2011) az antik ihletésű testiség, erotika motívumaira épül, a Visszalopott idő (2008) valóságos szonett-parádé, de fölmutatja magát, mint közügyeket megszólaltató költő, mint természetábrázoló, mint a világirodalom grandiózus művei fölött töprengő irodalomértő, mint a szociális kérdésekről felelősséggel gondolkodó. Bármiről is szól, minden versének van egy nagyon szépen fölrajzolható gondolati íve, valamennyi művében találóak és beszédesek a szóképek, nyelvének erőteljessége is vitathatatlan: „ráncok pókhálójában ráng az arc / talán elviselsz inkább mint akarsz / már én se a tested csak a vágyat kívánom / az önzés mocskos ujjnyoma a vágyon” (Ezüstkor). Sok verse hordoz irodalmi hatásokat, ismert toposzokat, fordulatokat – református zsoltárokból (Keserű zsoltár), parafrázist József Attilától (Születésnapomra), átvett sorokat Adytól (Miskolcon járt az ősz), vagy világirodalmi reminiszcenciákat idéz (A szenvedő Anyegin). A kötet utolsó fejezete (Új versek) mintha azt mutatná, hogy újabban bátrabban nyúl az oldottabb, lazább formákhoz, szabadabb kereteket, alakzatokat alkalmaz, szabad verset alkot és olykor gáttalanul áradó verseket ír (Az este közelít; Rekviem egy barátért; Ideje jött). Fecske Csaba mindent tud a 20. század költészetének technikájáról, rengeteg mondanivalója van és minden gondolatra alkalmazható formakészsége. Igazi poeta doctus, aki a múlt századi magyar lírahagyomány egyik legautentikusabb folytatója. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"