A sok húron játszó költő egyetlen esztendő verstermését adja közre új kötetében. Sokarcú, hiszen ír gondolatáramlatot rögzítő szabadverset, impresszionista „leíró” költeményt, epikus szál mentén kifeslő lírát, és nagyon gyakran kulturális élményekből táplálkozó, a választott témát rendre átértelmező, artisztikus verset. Olykor elragadja a képzelet (Tarajos fenevad), máskor valós helyzetet rögzít szinte dokumentarista módján (Fekete macska), vagy épp impressziókat jelenít meg nominatív stílusban (Vagy fordítva). Néha alanyi költő módján szól, néha gondolati költészetet művel, gyakran hivatkozik klasszikusokra, gondolatokat és sorokat idézve tőlük. Megszólalásai gyakran dekonstrukcióra emlékeztetnek, ahogy a költő elemeire szedi a meglátott valóságot, külön-külön szemügyre veszi a darabjait, hogy aztán a maga észjárása szerint újra összerakja: „Mi ez? / Vad és szelíd. / Álmatag zuhatag. / Törékeny és szilárd. / Friss dióbél lehelet” (Mondd ki!). Máskor gondolatfutamokat, képzettársításokat jelenít meg végtelen szubjektivizmussal, igazolva azt a régi tételt, miszerint a költő bármiről ír, magáról vall, miközben úgy tesz, mintha dialógusban állna valakivel (Monológ; Kétféle). Verseiben hol bújtatva, hol pontosan megjelölve gondolatokat és sorokat idéz a magyar és a világlíra alkotóitól, Vörösmartytól és García Lorcától, Walt Whitmantól és József Attilától, Verlaine-től és T. S. Eliottól. De bárkire hivatkozik, bárkit idéz, ahogyan a világ látványelemeit, úgy a mások gondolatait is a maga hajlamai szerint – sokszor tárgyilagosan, sokszor ironikusan – ábrázolja. Oláh Tamás számára a személyes tapasztalat, a mélyen átélt, ám másoktól átvett gondolat egyaránt fontos versteremtő tényező, amelyeket változatos formákban, mégis rendre az önértelmezés, az önreflexió szándékával fogalmaz meg. Soktémájú, sokarcú, sokfelé nyitott költő, mégis a maga szellemi, művészi, emberi gyarapodását teszi versei üzenetévé: „Szeretnék butaságom / labirintusából kikerülni, / és a fényre ébredve, / az ész nyers fuvallatán / madár gyanánt repülni / letérdelve befogadni / a vágyba szálló verseket” (Algernon). A világ és a lét egyéni értelmezéseiből, poétikus ábrázolásaiból leggyakrabban a költő önarcképének egy-egy vonása sejlik ki. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"