A magasba törnek Zalaba Zsuzsa versei: a kozmikus magány, a végtelenből kiszűrődő sejtések és a sorjázó metafizikai kérdések szövik át a költőnő legújabb verseskötetét, melynek szövegei a gondolati és az alanyi líra hagyományát folytatják a jelen útkereső emberének nézőpontját érvényesítve. A lírai beszélő egyaránt felszáll a magasba, hogy szárnyak nélkül a gondolatok hátán érjen el a csillagokig, majd lehajol, hogy a kövek és levelek között találjon rá a keresett igazságra. Zalaba Zsuzsa versei megszólítják az olvasót, egyaránt szólnak a lírai beszélőhöz és mindenkihez, aki sorsközösséget érez e lelki útkeresővel. Így lesznek az emberek, köztük a költő is „a mindenség fény- / képei, / hírnökei” (Viselet). A költői szerepet ezzel világosan kijelöli: megosztani a felsőbb igazságot, mindazt, amit a vátesz emelkedett lelke képes a maga teljességében befogadni. Ebbe a tükörbe belepillantva közvetíti a Mindenható szavait: „Az ember is én vagyok, / szól a Mindenható, / ekképp lesz szent / a porszem, a víz, a só” (Tükör).