Teljes leírás
Kelemen Lajos következetesen lemond minden olyan hagyományos poétikai eszközről (műfaji norma, versmérték, strófatagolás, rímképlet), amely elterelheti az olvasó figyelmét a mondandóról; a direkt versbeszéd szinte kényszeríti a befogadót, hogy a „csupasz” szövegre koncentráljon. Ezért a költő úgy tesz, mintha egyáltalán nem érdekelné a forma, a stílus, a versnyelv, és szinte tagolatlanul illeszti egymás mellé, egymás alá szintagmáit, képeit, félmondatait. A pillanatokat, benyomásokat, látványelemeket és érzéseket rögzítő éles képek a vers egészét tekintve mégis a nagyobb egység mozaikdarabkáinak tűnnek föl. A kötet anyagába bevezető Hangolás című vers egy égerfa lombjáról vijjogva fölröppenő vércse rajzával – inkább odavetett vázlatával – kezdődik, hogy a költő néhány sor múltán már a határok feszegetéséről, a természet zenéjéről, végül tér és idő „megjavításának”, azaz kitágításának lehetőségéről szóljon. Kelemen Lajos költészete eszközeit tekintve – kis túlzással – tagadása mindannak, amit hagyományosan poézisnek nevezünk; ellenben mestermunka abban a tekintetben, hogyan lehet keresetlen szavakkal, eszköztelenül, látszólag össze sem függő szószerkezetekkel, magukban álló metaforákkal, hasonlatokkal villanásnyi idő alatt a végtelen perspektíváját kinyitni. Ahogyan a „jókor jött hajótörésről” (Ahogyan, Robinson, bejössz), Isten figyelő tekintetéről (Eddzük a tudatosságot), álmairól (Ködkürt) és a lyukas tetejű labirintusról (Kevert tananyag) ír, abban benne bujkál a világmindenség és az ember belső univerzuma, anélkül, hogy a költő lelkesült és nagy szavakat használna. Szinte romantikus képtől – a sűrű, sötét erdőtől – indít, hogy a vers morális mondandóját a végtelen határáig vigye el (Mese ez?), vagy a vijjogó madár röptének fölvillantása az angyali béke áhításáig jut el (Lehet angyal). Kelemen Lajos számos motívuma – a vijjogó madár, a természet neszezése, az antropomorfizált Isten alakja, a finoman szóló, halk zene --, ismétlődő szófordulata szakadozott sorokban, csapongó gondolatokban, rapszodikus érzelmekben jelenik meg, ezek mégis valamiképp magukban hordják a nagyobb versegység építőkockájának szerepét, ezzel Babits Mihály érzelmi érzékenysége és Fodor András vagy Kalász Márton konkrétsága ötvöződik sajátos módon Kelemen Lajos műveiben. Hasonló módon, ügyesen keveri a fogalmiságot a képiséggel, a reálist a fiktívvel, az ódont a maival, és ezek variálása, egymásba való áttűnése gondolatilag tovább fokozza a szaggatottságból adódó feszültséget: „de ahogy a félajtó // csendülve nyílik, s hamar a kinti fény / barmok farára esik, istálló / párás falára // ím a bizonyosság” (Karácsonyi fantázia). A költő az értékét vesztett külvilágot veszélyes helyként érzékeli, főképp, mert e világ, szűk, véges, zegzugos, ő meg éppen szeretne megszabadulni a végesség tudatától. Versei a bezárva élő ember szaggatott kiáltásai, de ebben a helyzetben nem is annyira az ember számít – hiszen a lírai alany alig van jelen a versekben --, hanem a szabadság vágya, a határtalanság képzete, amely – paradox mód – biztonságérzetet ad a bezártság, a szűkösség ellenében. Ez a gondolat magyarázza a kötet címét: Csak a minden elég. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"