„A versremeklő Stonawski-família legfiatalabbjának pályanyitó kötete” – ahogyan Csontos Márta fölhívja az olvasók figyelmét– az önreflexió líráját nyújtja, a szerző legtöbb versében önmagát keresi, faggatja. Alapkérdését fölvető versében (Ki vagyok én?) fogalmazza meg azt a számos művében fölbukkanó gondolatát, hogy „Ami én vagyok, / nem én szabtam meg, / így bármit hátrahagyok / nem csak saját tett” . Másutt ezt írja: „Bennem egy kapott világ -- / magyarázat nélkül, / rejtve lüktet” (Belül). Visszatérően ír hiányérzetéről, a válaszutak dilemmájáról, a határok átlépésének nehézségeiről, a bezártságról, vágyairól, megbillent lelki egyensúlyáról, félelmeiről, miközben majd’ minden témáját beborítja a fájdalmas életérzés: „Kapuk közt ragadtam. / Nem választok, / mind egyformán fáj. / Értelem és érzelem / egyszerre súlytalan, / velük újból / árnyékban maradtam” (Két kapu). Kötete második ciklusában némileg meghaladja folytonos önföltáró, önelemző attitűdjét, időnként rácsodálkozik a világra, arra, hogy az idő múlása mindenképp változást hoz (Hagyomány), hogy a csönd is tud kiabáló lenni (Hangos csend), hogy a feléje nyújtott kéz magával is ránthatja (Zuhanás) és pusztító a magány (Az elmúlt jövő jelenében).