A George Hannmer néven író Hermann Zsolt György kettős szerkezetű könyvben adta ki verseit: önéletrajzi följegyzéseihez mellékeli az akkoriban vagy újabban keletkezett darabokat, ily módon az olvasó mintegy előzetes, értelmező magyarázatot kap a lírai művekhez. A szerző története a ’80-as években azzal kezdődik, hogy az érettségi előtt álló 17 éves fiú úgy vélte, a vizsgája nem fog sikerülni, ezért jó előre katonai főiskolára adta be jelentkezését, ahová nyomban föl is vették, ezzel mintegy előre bebiztosította a matúra sikerét. Az ilyen módon sikeres érettségi után visszaadta a jelentkezését, mire azonnal behívták sorkatonai szolgálatra – erről az időszakról szólnak a Sereges című fejezet szomorkás vagy elkeseredett darabjai (Jelentem, gumi vagyok; Őrségben; Egyesélyes út). Katona ideje alatt börtönbe is került, ott, a cellában is verselgetett (Több mint méreg…; Óda a rácshoz, vagy mögé). Az igazi megpróbáltatások csak ezután következtek: 1990-ben a Bécs-Budapest szupermaraton futóversenyen egy gépkocsi elgázolta, olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy kilenc műtéten kellett átesnie – ez az „élménykör” jelenik meg a Fáj-dalom című ciklusban. A szerző rokonszenves lelkierővel ezt a drámai élményt is a maga javára fordítja, mondván: a baleset után mélyebb és teljesebb önismeretre tett szert (A tükörbe nézve). Itt közölt versei a fájdalommal teli kórházi hetek önelemző krónikái, kezdve a baleset pillanatával (Bevallom: fáj), a fájdalmak elviselésének kínján át (Harc a fájdalommal) az esélyek latolgatásáig (Merengés) vagy az együtt érző emberek jóságának megtapasztalásáig (Mindent elnéznek nekem). George Hannmer önelemző verseinek többsége vívódás az elkeseredés és a reménység között: „Görcsös remény egyfolytában arra, hogy lesz még mérhető pozitív / változás. / Vállatokra támaszkodott görnyedt sántikálás a fájdalomtól / messze el…/ bizony, gyakran érzem: vigye az ördög el…” (Requiem). Sorra versbe szövi gyógyulása fázisait, a helyreállító műtéteket, lassú lábadozását (Valami megváltozott; Epidurálva, nekidurálva; Az ezredeik naphoz). A költő végül is úgy érzi, a rengeteg szenvedés mégis a javára fordult (A remény, amely soha nem tud hiú ábránd lenni). Az a vágy fűti: annyira föl fog épülni, hogy újra indulhat futóversenyeken. Az életrajzi és érzületi-hangulati annotációkkal kísért versek nem egyszerűen a fájdalom dalai, de a hála versei is, a köszöneté mindazokhoz, akik segítették a szerző fölépülését. Végső konzekvenciáját így summázza: „A lélek tudhat fájni, / de a test legfeljebb csak érez” (Jól átsült nyersek). Az autodidakta költő versei végül is a szenvedésen fölülkerekedő remény dalai. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"