Az először 1963-ban megjelent regény Juhász Gyulától vett mottója – „Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem” – mindent elmond főhőséről, a nyugdíjas gyógyszerészről, Kerekes Kálmánról, akinek önvád, lelkiismeret-furdalás, félelem és gyanakvás között telik el élete utolsó, öngyilkossággal végződő időszaka. A kínzó önvád egyetlen rosszkor és rossz helyen elhangzott mondatra vezethető vissza: 1944-ben hajdani iskolatársának, a kisváros nyilas parancsnokának megemlíti, hogy főnöke, a patikatulajdonos családja zsidó. A nyilasok elhurcolják az idős házaspárt és meggyilkolják, Kerekes Kálmán meg ott marad súlyos önvádjával meggondolatlan kijelentése miatt. Azonban évtizedekig nem történik semmi, mígnem 1960-ban hírét veszi a náci tömeggyilkos, Adolf Eichmann elfogásának, aki vallatásakor számos háborús bűnös nevét árulja el. Kerekesre rátör a félelem és az önvád, szinte paranoiás lesz, hogy majd őt is letartóztatják a Szilágyi-Silbermann házaspár nyilas kézre adása miatt. A Balatonbogdányban, hajdani cselédszeretőjéből feleségévé lett asszonyával élő idős gyógyszerész a történteken elgondolkodva maga is kezdi érezni, hogy életében soha senkit igazán nem szeretett, talán-talán csak hajdani főnökét, éppen azt az embert, akit elárult. Kerekes személyiségén eluralkodik a rettegés, egészen addig, mígnem föladja magát, ám az ügyészség nem fogadja el önfeljelentését. Ezután egy idős papnál keres vigasztalást, de a föloldozás sem segít rajta, hiszen az ártatlanul kivégzetteket nem lehet föltámasztani. Kerekes Kálmán végül öngyilkosságot követ el. Rónay György az idős férfi utolsó éveit jeleníti meg, ebben a lassan csordogáló cselekménykeretben. A cselekmény kimért tempója átvezeti az olvasó figyelmét a lényegre, a főszereplő önmarcangolására, amely nemcsak jóvátehetetlen vétkéről szól, hanem arról is, hogy ki ő valójában. Morális tépelődése közben rá kell jönnie, hogy egy mindig csak sodródó, tehetetlen értelmiségi volt. Az író körültekintő aprólékossággal és fölidéző hatással jeleníti meg az 1960-as évek Balaton-parti miliőjét, miközben figyelme a főhős lelki életére és a konfliktus múltbeli gyökerére irányul. Végső soron az Esti gyors olyan, mint egy ókori görög dráma: a cselekmény régen és másutt esett meg, itt és most, a „színpadon” a szereplők csak rezonálnak a múlt eseményeire. A főhős a jelenkorban újraéli a múltat, így olvad egymásba a diakrón és szinkron szint. Másik sajátossága a regénynek, hogy Rónay hőse nem egy nagyszabású gonoszság elkövetője – mint például Eichmann volt –, hanem egy kisstílű fecsegő, meggondolatlan, önző másokért soha ki nem álló, szeretetnélküli alak. A regény korabeli kritikai fogadtatásakor az a vélemény alakult ki, hogy ez a kívülállást mímelő szeretetlenség vagy közömbösség tette lehetővé a nácizmus csaknem zavartalan uralmát Európában. Ez a figura sem a történelem, sem a vallás föloldozását nem érdemli meg, pusztulásra van ítélve. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"