Az évtizedeken át irodalmat tanító pedagógusban férje halála szabadította föl a benne rejtőző költőt, így született meg első kötete, a Hajnal alkony után (Várpalota, Magánkiadás, 2015), amelynek keletkezéséről azt vallotta: „Felszabadítanak ezek a versek. Amíg írok, addig szabad vagyok, nincs fájdalom és hiányérzet”. E mostani, második kötetében is a pályáját elindító megrázkódtatást fölemelő élménnyé változtató fordulópontból indul ki: „Lám, itt maradtam egyedül, magamban, / tanulok élni nélküled lankadatlan. / Próbálom csodálni a hegyet, a rétet, / kavargó tengert, úszó messzeséget. / Lelkem fényezem boldogan fehérre, / rózsaszínt festek azúrszín őszi kékre” (Tanulok élni). Mintha felnőttként nyílna rá a szeme a világra, és ámulattal ismerné föl megannyi szépségét, fölemelő látványát, amit eddig észre sem vett: immár barátjának tekint minden lehullott falevelet (Az én barátom), és a mai szépségek csodálata mellett sokszor az elmúlt időket idézi vissza (Rőzseláng; Látomás; Hová lettél?; Könyörgés; A fagy bezár). Bár a szerző mindent megtesz, hogy vesztéségét alkotóerővé változtassa, újra és újra gyötri a hiányérzet, a fájdalom, az elmúlás melankóliája: „Amikor nevettél, elvonultak a felhők, / mögülük kiragyogott az élet, / mikor enyém voltál egészen, / a kerek világ semmivé lett” (Amikor szerettél). Saját költői működésének magyarázatát adja e versben: társa olyannyira kitöltötte az életét, hogy mit sem számított a kerek világ, amely ugyan rengeteg szépséget tartogat a figyelmes tekintet számára, ám ő csak most, társa távozta után veszi észre ezeket. Csakhogy a most meglátott minden részlet, mozzanat is az eltávozottra emlékezteti. Az új, mégis folyvást az emlékek között kutató élet képeit alkotja meg, amikor tűnt gyermekkorát eleveníti föl (Tűnt gyermeki álmok), amikor a sors titkait firtatja (A Sors aranya) vagy az elmúláson tűnődik (Csak az ősz). Megkapó természeti képekben, fölidéző hatású tájleírásokban, a meglátott világ plasztikus rajzolatú képeiben rögzíti a maga érzéseit és gondolatait, emlékeit és vágyait: „Mellettem kókadt rózsák sírdogálnak, / fonnyadt levelük keringve pereg. / Sápadt Nap erőlködik az égen, / őszi nappal sír a téli tavaszban. / Fázik a lélek és fázik a táj” (Ködben). Szűcs-Gáspár Borbála hatásos természetábrázolása a lélek tartalmainak kifejezésére szolgál; gondosan megformált darabjai pedig e tartalmak melegségét, finom formakultúráját és mély átéltségét mutatják. Vagyis a kezén a megszenvedett élet válik költészetté, érzékletes leírásokban bővelkedő vallomásokká. Ez az érzéseket természeti képekkel kifejező hagyományos költészet jellemzi az Elmúlt jövő csaknem valamennyi darabját. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"