A pécsi költő és esszéista új kötetében arról ír, hogy az ember a létezés nagy kérdéseire már évezredekkel ezelőtt „biztos” válaszokat adott, holott élet és halál dolgában ma sem igazodik el, sőt, egyre kevésbé lát tisztán. Így aztán nincs miért csodálkozni, ha Kovács Gábor csaknem minden írásában nyugtalanító kérdéseket fogalmaz meg; kételyeit és töprengéseit osztja meg olvasóival. Tűnődő esszéinek, jegyzeteinek és tárcanovelláinak sora is kérdéseket megfogalmazó fiktív levélváltással kezdődik: rég eltávozott nagybátyját kérdi: milyen meghalni, mi történik az emberrel a halála után? Nem soká megkapja a túlvilági választ: nem kell az embernek tudnia a halál mikéntjéről, sokkal fontosabb, hogy életében biztos legyen magában és segítsen másokon (Két rövid levél). A hit tartományába tartozó gondolatait szövi tovább, amikor az egyistenhívő vallások különbözőségeit és rokon vonásait veszi számba (Arról, hogy miben hiszek, miben nem). A morális kérdések nyomvonalára térve jut el a világhíres kémnő, a koholt vádak alapján halálra ítélt és kivégzett Mata Hari (1876-1917) alakjához, aki ugyan kétségtelenül feslett nőszemély volt, de nem hazaáruló (Szajha? Igen. De áruló? Soha!). Kovács Gábor a török kultúra jó ismerője és csodálója, e kötetébe is fölvett néhány isztambuli úti jegyzetet (Zsebemben sok alma van; Ima a Kék mecsetben); nemkülönben sok irányba mutatóak és elgondolkodtatóak berlini élményeit megörökítő cikkei (Berlini feljegyzések I., II.). Természetesen nem a látnivalókat, a nevezetességeket írja le, igazi írói ambíciója, hogy a hely szellemét, a genius locit jelenítse meg az olvasók számára tanulságosan. Olyan vitatott és napjainkban is aktuális kérdéseket érint, mint a török és magyar nyelv kapcsolatrendszere vagy a mohamedán vallás egynémely vonása. Írást szentel szellemi példaképének, a művészetpedagógus Lantos Ferencnek (1929-2014) (Rembrandt, Vasarely, igaz, Tóni?), vagy előtte járó költőtársának, Bertók Lászlónak (Találkozásom Bertók Lászlóval). Ezekben az írásaiban is rendszerint messzire vezető kérdéseket bogozgat, például: milyen is a „művészlélek”, lehet-e a gondolkodást inspiráló kételkedést az iskolában tanítani, lehetséges-e költővé lenni erős akarat által? Kötete végén visszatér a lét végső kérdéseihez, rögzítve azt a boldog pillanatot, amikor közölték vele, hogy a laborvizsgálatok valamennyi eredménye negatív (Egy nap a Kékgolyó utcában). Kovács Gábor tűnődő, töprengő esszéiben a jövőbe érő jelen, vagyis a jelenvaló pillanat emberi dimenziót, tudati és lelki szövevényeit ragadja meg; szerteágazó kérdései pedig azt példázzák, hogy az életben semmi sem fekete-fehér, minden döntés csak az árnyalatok gondos mérlegelése után születhet meg. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"