Közel háromezer oldal terjedelemben, három súlyos kötetben jelentek meg a magát „népköltőnek” nevező Antal György versei. A 14 éves korától verselgető szerző nehéz életét az 1956 utáni megtorlás törte meg, így alkotó, termékeny időszaka csak nyugdíjas korában, az ezredforduló táján kezdődött. Élete utolsó két évtizedét lényegében az írásnak szentelte, életében hat kötete jelent meg, ezek azonban csak kisebb hányadában tartalmazták a teljes termést, ezért került sor – végakaratának megfelelően – az összes vers egyidejű megjelentetésére. Az első kötet elejére kerültek a kéziratban föllelt darabok (Versek a fiókból), majd tematikus ciklusokba rendezve a több ezer vers következik. Antal György számára jól láthatóan az egész emberi élet és a kerek világ minden jele, mozzanata, részlete verstéma volt, amelyről maga így írt egyik utolsó művében: „Isten veletek, emberek, / Hegyek, völgyek, tengerek, / Mindent lefedő fellegek. // Mindezek között éltem én, / Eme kesergő földtekén / És nem mondom, hogy könnyedén” (Életművem végszava). Mivel verselői működése idős korában bontakozott ki, versei világát sajátos kettősség jellemzi: egyfelől érzi az idő múlását, szembenéz az öregedéssel, tudomásul veszi az elmúlás gondolatát, másfelől változatlan intenzitással őrzi ifjúi szépre vágyását, a jó ügyek iránti lelkesültségét, használni akarását. Valahogy mindig és mindenben megtalálja azt a szépet és jót, aminek a kedvéért érdemes tollat fogni. A szép megfogalmazásának vágyánál csak az őszintesége erőteljesebb, hiszen legtöbb darabja vallomásos hangú állásfoglalás, véleménynyilvánítás. Az egész világ versbe foglalásának szándéka, a szépségek és értékek fölmutatásának óhaja, véleménye megfogalmazásának erős akarása – egész terjedelmes életművét afféle verses önéletrajzi monográfiává teszi. Szinte egyetlen műformát ismert, a dalt, a páros- vagy keresztrímes, szótag-összecsengésű sorvégeket soroló strófákat, amelyeket erős érzelmek duzzasztanak: „Hajnalodik s népünk szabad, / Országunkra rásüt a Nap, / Reá terül a lelkekre, / A meggyötört emberekre” (Hajnalodik). Igen sok darabjában a maga portréját, egy-egy arcvonását rajzolja meg, nehéz élete tanulságainak megfogalmazásától gondjai-örömei sorolásáig. Antal György autodidakta verselő volt, aki – ahogyan Baranyi Ferenc írta róla – „szép versek írására törekszik, mert úgy véli, ilyenekkel segítheti élni embertársait”.