Sturcz János művészettörténész, műkritikus, művészeti író, a Magyar Képzőművészeti Egyetem művészettörténet tanszékének vezetője vaskos tanulmánykötetében lebilincselő szellem- és kultúrtörténeti barangolásra invitálja az olvasót, ahol az egy generációhoz tartozó Szurcsik József, Gaál József és Baksai József festményein keresztül újra bejárhatjuk Dante ma is létező, ma is népes poklát. Az olvasó fejében bizonyára él valamiféle kép a Pokolról. Kit ezért, kit azért, de mindenkit foglalkoztat a túlvilág lehetősége, az örökké tartó üdvösség vagy kárhozat, ezeknek e világon még felfoghatatlan határtalansága. A firenzei klasszikus mester a maga korában úgy ragadta meg a Pokol lényegét, mint egy megfellebbezhetetlen külső hatalom igazságtételét a gonoszok felett. A sokszor és sokféleképpen ábrázolt dantei borzalmak idővel egyre inkább „az ember mint pokol” felfogásához közeledtek, és a kárhozatot mint az önnön rettenetével szembesülő bűnös önmagába záródását, lényének végső testi, lelki és pszichés eltorzulását láttatták. Ezt a nézetet képviseli mindhárom művész, természetesen saját korukra, a nyolcvanas, kilencvenes évek, valamint az ezredforuló kommunista és posztkommunista időszakára vetítve mondanivalójukat.