Tizenegyedik kötetével jelentkezik a Magyar vidék a 20. században cím alatt futó sorozat, amely – ahogy a neve is jelzi – a 20. századi magyar vidéken helyezi górcső alá. A jelen tanulmánykötet izgalmas szövegei, melyek a német Alltagsgeschichte, vagyis a mindennapi életet kutató történészi megközelítésből indultak ki, a kollektivizálás utáni vidéki életet vizsgálják. Pontosabban az egyén boldogulásának a diktatúra által szűkre szabott kereteit, az egyéni és a közösségi célokat, illúziókat, lehetőségeket, kitörési pontokat és zsákutcás próbálkozásokat. A szerkesztői előszóból kiderül, hogy az ’56-os megtorlások után konszolidálódó Kádár-rendszer nem tudatosan lépett a modernizálás és az élhető szocializmus útjára, hanem a nép szélesebb rétegei számára nyújtott engedmények sajátos, előre nem kiszámítható folyamata eredményezte ezt a sajátosa együttállást. A tanulmányok mégis végső soron arra jutnak, hogy az egyéni energiák, a tudás és a befektetett munka, bár lehetővé tette az anyagi gyarapodást, a klasszikus értelemben vett tőkefelhalmozást nem, s a mentális és fizikai önkizsákmányolás eredményei idejekorán éreztették a hatásukat. „Azt a történetietlen kérdést is feltehetjük, hogy milyen mértékű tőkeképződés, know-how fejlesztés mehetett volna végbe vidéken, mennyi nemzetközi szinten is jegyzett agrárprofilú családi cég működhetne az országban, ha nem következik be a kollektivizálás és általában: az ország szovjetizálása”.