1975 márciusában az MSZMP XI. kongresszusán elmondott záróbeszédében Kádár János – nyugati tudósítókkal folytatott eszme­cseréjére visszautalva – a következőképpen értékelte az 1956 óta eltelt időszakot: „A beszélgetés során szóba hoztam azokat a mendemondákat, amelyek szerint »megkeményedik« a párt vonala, meg hogy valami »új diktatúra« jön. Megnyugtattam őket: nem jön semmiféle új diktatúra, marad a régi, a proletárdiktatúra. (Derültség, taps.) Ennek mai gyakorlatát már körülbelül tizennyolc éve mindenki tapasztalhatja. Az emberek ismerik, látják és tudják, hogy ez nem rossz diktatúra. Szabadon lehet benne élni, alkotni, s becsületet szerezhet magának minden tisztességes ember.” Kádár beszéde egy olyan élhető keretrendszer létezését sugallja, amelyen belül a „tisztességes ember” szabadon boldogul­hat. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy tulajdonképpen mit jelentenek ezek a fogalmak egy öndefiníciója szerint diktatórikus rendszerben. És meddig is terjed a boldogulás szabadsága? E problémakört exponálják a kötet tanulmányai életpályákon, sorsokon, a mindennapok történetén keresztül.