Harlene Anderson könyve a posztmodern filozófiai konstruktum nyelvi fordulatának belátásait kamatoztatja a terápiák világában, s eközben megcsontosodott paradigmák lebontására, valamint azok új, kreatív és jóval hasznosabb változatokkal történő helyettesítésére tesz megfontolandó javaslatokat. A szerző nem rejti véka alá, hogy a pszichológia, s ebből kifolyólag a terápiás gyakorlat milyen mélyen összekapcsolódott a modernitás szellemi hatókörével. Egyáltalán már annak belátása, hogy a nyelv nem képes leírni és visszaadni a megélt valóságot, s így az emlékek vagy álmok felidézése sem vezetheti el a klienst terapeutájával együtt egy rejtett magigazsághoz, számos terapeuta esetében veszélyes belátásokat implikálhat. A szerző mégis amellett érvel, hogy a posztmodern eredményeit felhasználva a pszichológia is sokat nyerhet, a tudomány elméleti és a gyakorlati terén is lehetőség van a fejlődésre. A posztmodern a stabil, Descartes-i világkép dekonstruálásában érdekelt, mely során a biztosnak gondolt világmagyarázatok helyét a közösen, a nyelven keresztül konstituálódott, s így eseti jelleggel előállított magyarázatok, kollektív meghatározások veszik át. Ezzel szoros összefüggésben a nyelv nem leíró entitás, hanem az identitást előállító, a narratív identitást kimunkáló eszköz.