Az elsőkötetes költő versvilágát sajátos kettősség jellemzi: egyrészt a versek a legapróbb élettények és életmozzanatok ábrázolatai, másrészt e nüanszokat tükröző darabok határozott keretű egységeket, ciklusokat alkotnak. Németh Gábor Dániel az élet picinyke tárgyaihoz, rezdületeihez közel hajolva ad leírást róluk, de ezek a csaknem nagyítóval készült felvételek az üzenetükkel mindig a lírai alanyt veszik célba, rá utalnak. Egy apró momentum megfigyelése rendre a verselő szubjektumát inspirálja, arra készteti, hogy értelmezze önmagát, hogy reflektáljon a látottakra. A tapasztalat leggyakrabban szégyenérzetet, tétovaságot, félelmet vagy valami kísérletező kedvet, nekigyürkőzést vált ki a költőből, de ezek az elszánások is valamiképp a semmiségekre irányulnak. A nüanszok verseinek négy ciklusa van: az első az „én” versek fejezete, a lírai alany önmagáról szóló darabjai; a második az „ő” versei, a harmadik a „te” megszólításúaké, a negyedik pedig az elmúlás lehetőségét latolgatóké. De valamennyi kiindulópontja egy csaknem észrevehetetlen valóságdarab, apró mozzanat vagy inkább moccanás: a banánra ragasztott körömnyi matrica eltávolítási kísérlete, egy vizeletminta leadására szolgáló műanyag fiola, a kórházi kerekes hordágy lepattogzott festésű pereme, az ablaküvegre lehelt párafolt, a presszókávé mellé fölszolgált zacskós cukor – ezek a semmiségek vannak hatással a költőre, aki minden apróságnak komoly jelentőséget tulajdonít. Épp ezért a megfigyelt valóságelemeket fölnagyítja, jelentőségüket megsokszorozza a maga számára, így építi föl a versglóbuszát: „Minden helyzetet látványossá / kell alakítanom, / hogy valóssá (azaz érdekessé) / váljon számomra” – írja (Közelség). A fölnagyítás mellett olykor továbbgondolja, és más szférába tolja át a reális világ köznapi jelenségeit: „A tárgy feszeng a tértől. Azt a levegőmennyiséget, / amit kiszorít, nem mint eredményt jelzi, / hanem mint folyamatot uralja” (Félemelet). Akár magáról, akár „őróla”, akár a tegezett személyről szól, mindenképp a lírai alany visszhangozza a külvilág neszeit; a tárgyak, jelenetek látványa önértelmezésre, önértékelésre sarkallja a költőt. És az eredmény rendszerint csekély vagy szánalmas: a költő görnyedten jár a pólójában, hogy az ne adja ki teste körvonalait (Társasjáték); nem ébreszti föl a társát, hogy valamiért ne kelljen magyarázkodnia, kifogásokat keresnie (Feltételes reflex), sikertelenül próbál egy párnát maga alá gyűrni (Külön cukor), és minden alkalommal másként becézi a párját, hogy ne kelljen a nevét kimondania (Úgy maradnak). Németh Gábor Dániel verseinek világa kétsíkú, párhuzamos világ: az objektív valóságé és a legtöbbször görcsbe ránduló léleké. A kettő természetesen hatással van egymásra: a tárgyi világ tapasztalatai működtetik a lelkét, adnak neki negatív inspirációkat; és visszafelé: a lélek kényszeressége határozza meg a lírai szubjektum görcsös viszonyát a külvilághoz. Eszköztelen, sokszor minden poézist nélkülöző verselés ez, amelynek a líraiságát nem a formai megoldások adják, hanem a lírai szubjektum szenzibilis működése: a valóság iránti fogékonysága. E fogékonyság pedig mintha a vers, a kispróza és a dráma metszéspontján létrejövő alkotásokban öltene testet. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"