Az amerikai írónő az emberi nagyságot, az olthatatlan tudásszomjat, valamint e fausti törekvések karikatúráját nyújtja át legújabb regényében a különlegességekre fogékony olvasóinak, miközben olyan triviálisnak ható kérdéseket állít a középpontba, mint egy magányos fiú apa utáni vágya. A történet a zseni alakjának piedesztálra emelését egyszerre hajtja végre a zsenikultusz késő posztmodern alapokon álló dekonstruálásával, s így a felhalmozott emberi tudás, a magaskultúra kritikájával. A regény egy nem mindennapi család körül forog: a nagyapa már tizenöt évesen meghívást kap a Harvardra, de évekig egy lelkészképző szemináriumra jár, hogy eleget tegyen apja kérésének. Ateistaként ismerkedik meg a teológiával, majd egy zsidó barátja révén leendő feleségével, aki minden áron zenész szeretne lenni. Eltökéltség, szinte örült kitartás, ez köti össze kettejük kiszámíthatatlan sorsát, melyet továbbvisz a lányuk, Sibylla. A regény mégis csak részben szól a már felnőtt lányról. A főszereplő Sibylla fia, aki négyévesen már Homéroszt olvassa eredetiben. Viszont ezt nem az otthon melegében teszi, hanem a londoni metrókocsiban. Amikor ugyanis hűvösebbre fordul az idő, anya és fia metróra száll, hátha így is tudnak spórolni kicsit a fűtéssel. Ahhoz viszont az olvasóknak nem kell zseninek lennie, hogy rájöjjünk, a kisfiúból egy nem mindennapi emberi palánta fejlődik ki az évek alatt. A regény a nevelési módszert is problematizálja: meddig mehet el a szülő, hogy saját vágyát, meg nem élt álmait gyermekétől is számon kérje.