A zeneszerző, fuvolaművész, aki a muzsikát összekapcsolta a spirituális élmények szerzésével és nyújtásával, gyermekkori álmát váltja valóra: írni kezd, hiszen olyan gondolatai vannak – főképp önmagáról -, amelyeket a zenével nem tud megszólaltatni, nem tud a közönséggel megosztani. Mivel a gyermekként kedvelt olvasmányai mind regények voltak, ő is ebben a műfajban alkot. Kövi Szabolcs fölidézi nagyapja alakját, akitől egyszer megkérdezte, mi történt a testvérével, Artúrral. A kisfiú legnagyobb megdöbbenésére azt a választ kapta: eltűnt az első világháború legutolsó időszakában. Ezután kezd érdeklődni Artúr fönnmaradt rajzai után. A lakásban egy szekrény mögött rejtekajtó nyílik, és a föltáruló, bedeszkázott ablakú helyiségben rábukkan egy képgyűjtő mappára, benne a fiatalon eltűnt Artúr mesés hangulatú képeivel. A különös képek nézegetése után álom ereszkedik a szemére, és egy összefüggő történet képzik meg előtte, A pillangófiú novellája, amelynek címszereplője fölismeri, hogy az ember lelkét a lepkék uralják. Másnap a kisfiú meglepve tapasztalja, hogy a házuk kertjét pillangók lepik el. Kalandjai közben megfázik, beteg lesz, és az ágyban a titokban magához vett mappa képeit nézegeti. Félálomban, képzelődés közben ismeri meg Árnytündért, aki csak visszfényként él, de magával viszi a fiút a maga árnyvilágába. Fölgyógyulása után – nyilván a gyógyfüvek hatására – továbbra is látomásai lesznek, ilyen módon találkozik az 1918-ban eltűnt Artúrral, az ábrándozásait inspiráló képek alkotójával. Egyik álomból a másikba, egyik ábrándból a másikba esik, hol csodásan szárnyal, hol iszonyodva zuhan. A szerző az álmokat, látomásokat rögzíti művében, miközben egyre pontosabb portrét rajzol Artúrról, aki a képzőművészet mellett spiritizmussal is foglalkozott. Kövi Szabolcs regénye kétrétegű, egyrészt a valóságban, másrészt a képek kiváltotta látomásos világban játszódik, és szinte párhuzamban halad a cselekmény, amely mindvégig álom és ébrenlét, realitás és spiritualitás határán történik. A történet és a szereplők alakja zenei, képzőművészeti, irodalmi, lélektani és ezoterikus utalásokat hordoz, miközben egészen 2076 nyaráig jut el, amikor a szerző Balatonalmádiban olvasgatja ugyancsak titokzatos nagyapja naplóját, amelynek tanulsága, hogy „nem szükséges álmodni, ébren is fel lehet szakítani az idő szövetét, hogy bepillantsunk a múltba vagy a jövőbe. Ezt nevezzük ihletnek…” Kövi Szabolcs emlékekből, élményekből, látomásokból, álmokból, ábrándokból alkotta meg a maga ihletuniverzumát, illetve azt leíró regényét.