A szerző sokoldalú művész, ír verset, prózát, kritikát, több nyelvből fordít, alternatív színtársulatok tagja, performer, rendező; de ha csupán költészetét nézzük, az is igen sokszínű és sokszólamú, miközben egyetlen verstémája van: önmaga fölmutatása. Ahogy műveinek egyik elemzője írta: „fő témája és tétje az én artikulációja”; verseinek többsége egyes szám első személyű megszólalás, ám ez a személyesség igen sokféle változatban, formában, modorban és nyelven jelenik meg. Mindjárt a kötet címe sejteti, hogy a versek egy részét szükségtelen komolyan venni, hiszen játékról, paródiáról, parafrázisról, nonszenszről van szó. A kötet nyitó verse Nagy László Ki viszi át a szerelmet? című ikonikus művének átirata (Ki viszi át a Geekeket?), amely a 21. század informatika-központú világának parodisztikus megéneklése, a klasszikus alkotás félig komoly, félig vicces, azért elgondolkodtató variációja. Az élet apró dolgainak megverselésében is kedveli fonákjáról ábrázolni a köznapok mozzanatait, amelyek közé olykor erotikus motívumokat fűz (A Szimplában ültünk; Olasz szerető balladája; Kinn cigiztem, felém jött az utcán; Puha álmok jöttek, meséljem, hogyan?). A szerző a versnyelvre sokszor játékszerként tekint, szinte olyan módon, mint a kortárs magyar líra legnagyobb alakváltója, játékmestere, Kovács András Ferenc. A gyermeki imádság parafrázisaként jelenik meg a házmester monológja (házmesternéni esti imája); grimaszkodva gúnyolódik az észak-koreai diktátorról és nejéről szóló versében (Kim Dzsong Un és Hjon Szong Vol), de még a kegyetlen csalódás érzéséből is képes groteszk vallomást formálni (Hiába éltünk – tévedtem korábban). Néha meg egyszerűen csak bolondozik (Engedd a bolondot belőled el; Sírvers; Kisfiam, ne igyál ebből a vízből). Aztán fordít egyet a köpönyegén, és pár hosszúversben remek, fölidéző hatású, plasztikusan megérzékítő helyzetdalt formál, amelynek fókuszában természetesen ő maga áll (Egy fiatal tudós ars poeticája; A nyelvfilozófus halála). Többször megénekli Budapest VIII. kerületét, Józsefvárost, amelyet annak idején Fejes Endre ezerszer áldottnak nevezett (Zónagyerekek; A kilences buszon tegnap délelőtt; álmaink piros sportladája). Pál Dániel Levente csaknem minden versében önmagát ábrázolja, de ez a személyes hangú megszólalás sosem vallomás, sokkal inkább alakoskodás, a groteszk irányába elmozduló, olykor a nonszenszbe hajló, rendszerint játékos ábrázolás: „Mert a versnél a próza jobban fizet. / Egy novella ér szonettből vagy tízet. // Mert hol tízmillió költő vesz körül, / Ott para, hogy majd egy sem üdvözül” (Miért ne írjak verset?). Az Ünnepi Könyvhétre megjelent kis kötet kiváló eszköze lehet a vers, a költészet megkedveltetésének, hiszen a szerző játékos könnyedségű darabjain bárki remekül szórakozhat. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"