Budapest II. világháborús ostroma során 25–30 ezer polgári személy vesztette életét, több mint amennyi magyar katona elesett az ostromban. A katonák esetében érdemes megjegyezni, hogy a magyarok esetében több katona vesztette életét hadifogságban azok közül, akik Budapesten estek fogságba, mint a harccselekmények következtében. Mégis mikor az ostromra gondolunk, elsősorban a katonai eseményekre asszociálnak a legtöbben. Az ostromot átélő több százezer civilről ritkábban esik szó. 2019 decemberében a megyei lapok útján felhívást került közzétételre, mely felhívás 2020 januárjában megismétlésre került, hogy a civil nézőpont is megjelenhessen. 1944 karácsonyán zárták körbe Budapestet a megszálló szovjet vezetésű csapatok és megkezdődött a világtörténelem egyik legmegrázóbb fejezete. A Budapest ostroma kutatócsoport ennek feltárását végzi, a szervezet a sokáig csak családi körben elbeszélhető megélt történelmet szeretné a következő generációk számára is hozzáférhetővé tenni. A személyes szinten megélt események és a történetírás által festett vázolt kép között komoly eltérés volt 1990-ig, elég csak a civilek hadifogságba hurcolására, a nők elleni erőszakra, a szovjetek fosztogatására gondolni, nyilatkozta Mihályi Balázs, a kutatócsoport tagja. Hozzátette: az ostrom története töredékes, és a részben megnyíló orosz források sem mondanak sokat a város lakóinak, az eseményeket csak a töredékes levéltári anyagok, és a személyes dokumentumok tudják rekonstruálni. Ezért különösen fontos, hogy a személyes történeteket rögzítő naplók, fotók és visszaemlékezések megmaradjanak, és lehetőség szerint szélesebb körben is hozzáférhetővé váljanak. A felhívást az összes megyei lapban közreadták és mondhatni országos érdeklődést váltott ki. Szinte minden megyéből érkeztek levelek, megkeresések. Az adatgyűjtés kapcsán kimondott cél volt, hogy az eredeti dokumentumok maradjanak meg a családok birtokában. Civilek naplói, visszaemlékezései különböző levéltárakban is megtalálhatóak, azonban ezek hozzáférhetősége meglehetősen korlátozott az érdeklődők számára. Kutatási engedély nélkül még a közvetlen hozzátartozók sem kérhetik ki ezeket. A levéltárak pedig meglehetősen ritkán adnak ki visszaemlékezéseket vagy naplókat, így ezek sosem válnak úgymond közkincsé abban az értelemben, hogy elérhetővé válna a tartalmuk széles közönség számára is. A kötetben döntően visszaemlékezések kerültek publikálásra, továbbá 12 napló és két esetben levelek kerültek közreadásra, mindez két kötetben. Ezen személyes dokumentumok forrásértéke kapcsán szükséges megjegyezni, hogy a kötet címével összhangban szubjektív forrásoknak tekintendőek. A visszaemlékezések már eleve utólag keletkeztek és rájuk rakódhatott az adott időszakban kialakított narratíva, legyen az az 1989 előtti időszak hivatalos irányvonala vagy akár mostani korunk.Mindezek ellenére a személyes dokumentumokban írtak nagyon jól kiegészítik a levéltári források sok esetben töredékes képét és valós képet adnak a mindennapok valóságáról a főváros egyes kerületeiben. A közreadott naplók és visszaemlékezések viszont térben nem fedik le a gettó és a nemzetközi gettó területét, az itt túlélők közül nem volt olyan, aki emlékeit megosztotta volna.