Felső-Magyarország egyik első boszorkányégetésére 1602. május 24-én került sor: Pozsonyban máglyára küldték Borlobás, született Tóth Ágotát. A vádpontok: közösülés az Ördöggel, rontás hozása a helyi mészáros üzletére, vakság okozása… A Pozsonypüspökirevaló asszonyt a Mihály-kapu előtt végezték ki. A per fennmaradt iratai megőrizték nevét, ma pedig emléktábla is felidézi az „első pozsonyi boszorkány” sorsát. A szerző, Denisa Fulmeková a korabeli forrásokból kiindulva az ő lehetséges történetét írta meg magával ragadó kisregényében. Tömeghisztéria, vakbuzgóság, irigy szomszédok, rivális gyógyító vagy méregkeverő asszonyok feljelentései, ráadásként egy utazásai miatt távol levő férj – és kész is a gyúanyag, a per vége pedig a korszakban nem kérdéses. A feminista tandrámán túlmutatva megelevenedik a falusi környezet mindennapi élete, ahol a hétköznapi konyhában csak kis helyet foglal el a gyógyfüves ládika. Annál hangsúlyosabb a szereplők rosszindulatú mesterkedése, pletykálkodása, amely a főhős tragédiájához vezet. S hogy a halála csak a hóhért rendíti meg, az az évszázadok távlatából is arcul üti az olvasót. Henker Péter meghatottan húzta végig a kezét a családi palloson, amely a falon lógott. Az apja említette egyszer neki, hogy ha valaki belép hozzájuk, és a pallos megmozdul, az azt jelenti, hogy az illető hóhér által pusztul el. Péter gyakran gondolt az apjára, szakmája becsületes, annak minden fortélyát ismerő mesterére. Az emberek, bár fényes nappal kerülték őket, az igaz, de az éj leple alatt szaladtak hozzájuk, mint a patkányok. Jöttek sebeket gyógyító kenőcsért, kéregettek egy-egy darab kötelet az akasztott nyakáról, egy-egy foszlányt a véres ruhájából. Vagy megkérdezték, nyílik-e az akasztófa alatt mandragóra, s az apja nem hozna-e nekik belőle. A boszorkányságokat az apja igyekezett elkerülni, de kenőcsöt mindenkinek szívesen adott, és ugyanúgy bárkinek helyére rakta az eltört csontját, talán még a közönséges felcsereknél is több praktikát ismert.