A kis kötet szerkesztője, Lanczkor Gábor azt írja, hogy Tóbiás Krisztián a „szelíd veszélyek” költője. E kifejezés aligha jelenthet mást, mint hogy a szerző szelíd tárgyilagossággal, békés-nyugalmas érdeklődéssel, tűnődésbe hajló figyelemmel szemléli a köznapok sok apróságát, ugyanakkor a valóság darabkáival való bíbelődés közben sem feledkezik meg az emberre minden felől leselkedő veszélyekről. Kötete öt versfüzért tartalmaz; nem hosszúverseket, nem poémákat, hanem öt, több részes verset, amelyekben együtt van jelen a fegyelmezett szerkesztettség és a parttalan áradás, a szelíd figyelem és a rendezetlen esetlegesség, a valóság pontos képe és az elvonatkoztatás, az absztrakció. A nyitó füzér (Kontrasztanyag) egy bizarr költői műhelykérdés fölvetése: mi lenne, ha a diagnosztikában használatos, vénába fecskendezett színező hatású kontrasztanyag mintájára a versbe is be lehetne injekciózni olyan anyagot, amely pontosan kimutatná, hogy egy műben miképp keveredik az eredeti gondolat és a másoktól, máshonnét származó; meg aztán megtudnánk, beépül-e az idegen anyag a textusba vagy kilökődik. Tóbiás Krisztiánra általában is jellemző a természettudományos gondolkodás, a pontos megfigyelés, az aprólékos leírás, az élet jelenségeinek csaknem röntgen-átvilágításra emlékeztető ábrázolása. Egy hajnali autóbusz-utazás impressziói elvezetik Descartes gondolkodói rendszeréhez és a nagy filozófus emberi sorsának tanulságaihoz; egy fémszerkezet képéből kiindulva a Minkowski-féle négydimenziós tér fogalmáig jut el; a káposztáskertben elszaporodó csigák látványának képébe az itáliai matematikus, Fibonacci alakját hozza be; miként a villanydrótok lelógó ívének látványából a háborús fenyegetettség érzetére asszociál. Tóbiás Krisztián versvilága a lehető legkonkrétabb tárgyiasságtól a legelvontabb tudományosságig, a természeti törvények általánosításáig jut el, és ennek az absztrakciónak a hátterében rendre fölsejlik valamiféle fenyegetettség, gyanú, balsejtelem. A versfüzérek címei is sokat sejtetőek: Kontrasztanyag; Párhuzamos rendszerek; A Wilkinson-penge; Gerinchúr; Enyészpont. A költő nem figyelmeztet, csak sejteti a veszélyt: „azt mondják nem egészséges / a temető melletti gödörben pecázni / megenni a halat…”; „a gravitációs tér / lassan elpattintja a madzag / rostjait / egyenként szakadnak a szálak / és nem szállhatunk ki / nem szállhatunk ki a gravitációs térből”; „Kalciumhiányos kisgyerekek / eszegetik a csirkeszart az udvaron / apró törékeny ujjaikkal / csipegetik / válogatják”. Tóbiás Krisztián a létezés mikroszintjének közelképeit váltogatja a tudományos absztrakció elvont fogalmaival, a tárgyias valóság impresszióit a paradigmák és trendek szintjével, remek ütemérzékkel teremtve ritmikusságot e gondolati szintek között. A kötet első verse a kontrasztanyag befecskendezésével kezdődik, az ötödik versfüzér utolsó egysége egy régi fekete-fehér televízió képernyőjének irizálásával végződik, e két fénynyaláb, e két világító eszköz és fénykibocsátó képesség keretezi a költő kétszintes világát, a mikro- és a makrokozmosz, a tapasztalat és az elméleti tudomány megjelenítését. Az Ünnepi Könyvhétre kiadott verses könyv a mai lírai törekvések egyik figyelemre méltó változata.