Száz Pál, a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének oktatója jelen monográfiájában a magyar irodalom egyik eddig kevésbé vizsgált rétegét teszi meg elemzése tárgyává. Könyvében a neohaszid hatást nézi meg közelebbről: „A huszadik század a haszid történetek százada volt.” Ezzel a provokatívnak és figyelemfelkeltőnek szánt kijelentéssel indul a kötet, ám hamar megtudhatja minden olvasó, Száz mit is ért ezalatt. Szerinte ugyanis bár Európa keleti feléből eltűntek ezek a közösségek, melyeket az első világháború frontjai, valamint a náci és kollaboráns népirtás ítélt halálra, nyomuk szervesen beépült a különböző kelet-európai népek irodalmába és kultúrájába. Ahhoz viszont, hogy ezt a nyomot értő módon olvashassuk, a neohaszid irodalom fogalmát kell tisztáznunk. Száz így határozza meg a fogalmat: „haszidokról írják nem haszidok leggyakrabban nem haszidoknak. Világosabban: szépirodalmi igénnyel született heterogén, a mozgalmon kívüli és szekuláris olvasóközönséggel számoló irodalomról van szó”.