Harcsa Veronika (1982) jazz köré szerveződő, számos díjjal elismert énekesi-dalszerzői életműve több műfajt magába ölel, s összművészeti ambícióval is ékes. Első lemezét épp húsz éve adta ki; nemzetközi sikerei sem meglepőek. Művészeti világa az alternatív-elektronikus könnyűzenétől nép- vagy világzenei szólamokon át a kortárs operajátszásig terjed. Formációi (Harcsa Veronika Quartet, Erik Sumo Band, Bin-Jip, Next.Ape stb.) közül ez idő tájt talán a gitáros Gyémánt Bálinttal alkotott duója a legismertebb; irodalmi műsorai mindeközben az énekelt vers hagyományát terelik új és új utakra. Halmai Tamás jegyzetei ehhez a különlegesen kreatív munkássághoz közelítenek esszéisztikus figyelemmel, improvizatív nyitottsággal. Részlet Játék, művészet, tenger Play Me, Play Me „Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont.” (Kassák Lajos: [Végre mégis csak jó…]) Bájosan slágerszerű Harcsa Veronika életművének e korai darabja, a legfülbemászóbb vokális jazzhagyományok letéteményese. (Akárcsak például a Too Early című szerzeményt, ezt is hajlamosak vagyunk már most sztenderdnek hallani.) A mű a szerelmes közeledés egyszerű szólamát variálja, játékra hívó évődéssel, telítetten intim ártatlansággal, kreatívan incselkedő tisztasággal. A dalszöveg első strófájához érdemes közelebb hajolnunk: „My body is a bass string Play me, play me, play me My soul is a piano Ebony, ivory” A női test mint hangszer, melyen a szerelmes partner játszik: a testi együttlét retorikájának kedvelt toposza (mintegy a hódolatos virágnyelv alakváltozataként). Harcsa Veronika szövege megfordítja az udvarló beszéd hagyományos energetikáját: itt a dalbeszélő maga kontúrozza az identitását ezekkel a motívumokkal. Ez az instrumentalizáló képalkotás nem a tárgyiasítás, hanem ellenkezőleg: az átlelkesítés érdekében jár el. Annál is inkább, mivel a test mellett a lelket („My soul”) is bevonja a metaforizációba, azaz a szubjektum teljes lényét érinti ráolvasó szándékaival. A húrok („string”) és billentyűk („piano”) megidézése a zenekari teljesség, a hangzó egész fölmutatásával utal ugyanerre; miközben a végleteket összekapcsoló színkontraszt („Ebony, ivory”) a jazz afrikai eredetét is fölvillantóan lobbant globális távlatot. Ráadásul a folytatás tengeri horizontot nyit, vagyis a végtelen őselemi misztikumába tágítja a jelenetezést: „I fly high as the beat fills my bones / And sets me free, oh set me free / Join me baby / To the song of the sea”. A szerelem – s általában bármely bensőségesen igaz emberi kapcsolat – mint játék és mint művészet fogalmazódik meg a dalban, az emberen túlra mutató érzelmi-esztétikai dinamika ettől válik mélyen emberivé. S attól a belátástól, hogy a létezés közös eksztázisai (az én–te viszonylatban megképződő önazonosságok) a halandóságot az időből kiszabadítják: „Nothing remains my love / The sun won’t always shine / Take my hand and seize the day / Let go this time // Nothing remains for too long / Let loose for a while / Take my hand and seize the day / Just you and I”.