Tandori Dezső (1938–2019) a közelmúlt magyar irodalmának korszakos alakja. Költőként, íróként, esszéistaként és műfordítóként is páratlan életművet hagyott ránk. Halmai Tamás kötete előbb esszékben fordul a Tandori-líra főbb sajátosságai felé, majd beszélgetőtársak (Acsai Roland, Enesey Diána, Jánosa Eszter, Szabó Gyöngyi) megfontolásait gyűjti egybe. A megnyerhető Tandori a költő gazdag recepciójához részint szakmai ráismerések, részint személyes belátások érvényét toldja. Részlet „…eredeti híján egy másik eredetit hoz létre” Beszélgetés Jánosa Eszterrel (részlet) […] – A Tandori-recepciót bizonyosan kitűnően ismered. Többen (Bedecs László, Doboss Gyula, Fogarassy Miklós, Szabó Szilárd, Fábri Péter…) önálló kötetben is foglalkoztak Tandori művészetével. Van-e hiányérzeted, remélsz-e új kritikai irányokat? – Abban bízom, hogy a befogadói attitűd megújulóban van, és kezdenek átértékelődni az életműre vonatkozó korábbi állítások is. A recepció – főként az első két kötet kapcsán – gyakran olyan sémákat és mintázatokat teremtett, amelyek később megmerevedett formában éltek tovább, miközben viszonylag kevés figyelem jutott az életmű későbbi szakaszának szövegközpontú értelmezésére. Ilyen közhelyként működik például az első két kötet szembeállítása, amelyet eredetileg a posztmodern korszakhatár egyértelmű meghúzásának igénye élezett ki. Ez ugyanakkor homogenizáló tendenciákat hozott létre, és gátolta a két mű viszonyának differenciáltabb érzékelését, illetve gyakran az életmű későbbi szakaszának leértékelésével párosult. Mivel kutatásom során éppen a versekben megformálódó szubjektumkoncepciókkal foglalkoztam, különösen is szembetűnő volt számomra, ahogy a lírai szubjektivitás kapcsán megfogalmazott állítások gyakran éppen a művek legmeghatározóbb poétikai jegyeit hagyták figyelmen kívül. Már a Töredék Hamletnek szubjektumkoncepciói sem írhatók le egy magszerű lírai én vagy az énszerűség teljes eliminálódásának kettősségével. Ugyanakkor az alteritás felől értelmezett szubjektumszemlélet a nyolcvanas évek Tandori-lírája kapcsán olyan értelmezési lehetőségeknek nyit teret, amelyek élesen eltérnek a rejtőzködést, a valódi közelség hiányát hangsúlyozó domináns recepciós iránytól is, és egy etikai, illetve ökokritikai olvasat lehetőségét teremtik meg. Azt remélem, hogy a recepció tovább fogja bontogatni ezeket az interpretációs irányokat, és több figyelmet szentel majd az életmű későbbi szakaszainak is. – Mit gondolsz – általában is, de Tandori esetében különösen – az életrajzi személy kanonizációs szerepéről, „jelenléti energetikájáról”? Magam a szövegközpontú olvasásmód gyakorlatával szeretek rokonszenvezni, de aligha tagadható, hogy a recepció szakmai és laikus oldalára egyaránt hatással volt és van az alkotói magatartás, a civil imágó. – Tandori esetében inkább a jelen-nem-lét, a hiány helyének energetikájáról lehet szó, bár pályájának bizonyos szakaszaiban nem állt tőle távol a nyilvános szereplés sem. A kérdést tovább komplikálja az irodalom határterületei felé közelítő, képzőművészeti alkotásokat, házi kártyabajnokságokat és mackókkal folytatott párbeszédeket is magába foglaló „élet-mű” jelensége. Tandori a 30 éve halt meg Duchamp, még című esszéjében az élet mint ready made gondolatát veti fel: „Ready-made volt-e az, hogy első madarunkért tíz évet itthon töltöttem, meg nem indulván egyáltalán valamiféle (legalább) kis-du-championok útján (nemzetközi művészet)?” Az életmű – nagyrészt Duchamp hatásának köszönhetően – egyrészt képzőművészeti kifejezésformák (ready made, performansz) fel