A magyar irodalom legnagyobb epikus költője a szabadságharc leverése után, 1850-ben, költői válságkorszakában kezdte el írni a Bolond Istókot, ezt az ironikus-önironikus elbeszélő költeményt, amely arra keres választ: "mint vész el mostoha körülmények közt egy költői természet". A történet második énekét jóval később, már a kiegyezés után alkotta meg Arany János: ebben immár szabadabban, nyíItabban fogalmazhatta meg belső kétségeit és a külvilágtól elszenvedett sérelmeit. Mindazonáltal a byroni ihletésű mű fölvillantja szerzője keserű humorát, környezetfestése naturalizmusát. Az 1851-ben írott A nagyidai cigányok Arany máig legvitatottabb alkotása, amelyet tekintettek már alpári cigánybohózatnak, a magyar szabadságharc gyilkos szatírájának, szinte nemzeti blaszfémiának, a hősköltemény paródiájának, a népiességgel való végleges leszámolásnak stb. Vélhetően - és Arany magyarázatai is erre utalnak - az elkeseredett költő a szabadságharc bukásának okai között a magyar jellem fogyatékosságait kereste, így alkotta meg szatirikus művét. Az újabbkori elemzők - mint Barta János és Márton László - kevésbé a mű ideológiájára, mondandójára figyelnek, sokkal inkább a kiseposznak a magyar irodalomban páratlan arisztophanészi komédiázását, bursikóz humorát méltatják.