Az erdélyi költő 1972 és 2016 között, de zömmel a ’70-es években keletkezett versei egy fájdalmas lelkű lírai alany drámaian komoly megnyilatkozásai, a világba kivetett, a kozmikus magányt elviselni kényszerülő ember panaszai: „Fáradtan gubbasztok egy / tetszelgő kristálygömbön -- / fagyott bőrömet kozmikus / részecskék bombázzák, / hajamat napszél borzolja” (Kozmikus méretű öncsalás). Bármerre tekint körül a világban, bármilyen intenzíven figyel befelé, csak a felejtés (Kiáltás), a szenvedés (Lacrima Christi), a reménytelenség (Ars poetica helyett) jeleit fedezi föl. Jellemző világlátására és létérzékelésére, ahogyan a szépnek tetsző gyermekkori emlék is drámai képbe torkollik (Elkésett hajnali játék); visszatekintve siratja el felnőtté torzult gyermekkorát (Miért?), végül sorsát Krisztuséval azonosítja (Ne így, uram…). Drámai töltésű és fájdalmas hangú költészet ez, amely a magányba süppedő lírai ego önarcképévé válik: „Lassanként minden elhagy: / egyre ritkábban lobban / fel bennem a Szép -- / fuldokolva idézni akarom / s siratom a lepréselt / virágokat a félszavakért” (Májusi könyörgés). Csiby Károly ’70-es években keletkezett szerelmes versei is drámai töltésűek, a nagy érzés is valamiképp szenvedésbe fordul, csalódás, magány, hiányérzet kerekedik felül a lelkében (Áttűnés; Búcsú; Vallomás; Holdtölte; Feloldozás; Nem átkozni, szeretni akarlak). Verseinek glóbusza csaknem végtelen, perspektívája a világegyetem, de ebben a kozmikus térben a szenvedés is kozmikussá nő (Ének magamnak estefelé; Megkövült apokalipszis; Homokóra). A versvilág végtelensége valamiképp vonzó perspektívába helyezi még oly keserű verseit is, így panasza, segítségkérése, fájdalma nem szánalmat ébreszt olvasójában, hanem együttérzést kelt az egyetemes szenvedést magára vállaló lírai alany iránt: „Elűzhetsz: fáradhatatlanul / belopom szemed sarkába a félelmet / homlokod ijedt domborulatára / rámetszem időtlen világom -- / Ne közeledj: maradj távol / még elvesztegetem magam” (Holdtölte). Csiby Károly verseinek többsége a ’70-es években keletkezett; ez az időszak volt az erdélyi magyar líra modernitásának nagy nyitánya, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Páskándi Géza föltűnésének ideje, a korszak intellektuális és stiláris hatása erősen érződik e műveken. A részeire szakadt világ, a magányba hullott ember, a kiszolgáltatott lélek fájdalmát, az egzisztencializmus gondolkodói rendszerét szólaltatja meg a költő – többnyire olyan szabad versekben, amelyeknek látens ritmikája növeli a komor mondandó megjelenítésének hatásosságát: „Ha a sötétben szétesnek az álmok, / mi az, amit a fájdalom kitölt -- / s a maradék vajon milyen formát ölt, / ha lelked porszemeit elmossa a Semmi?” (Futóhomok). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"