Őszinte vallomásokkal vegyíti költői megszólalásmódjait a vallomásos és érzéki-emocionális alanyi lírájában a csillagok magányát a maga mélységében átélő költő. A csillagok kozmikus, emberi ésszel nehezen megérthető magánya így kerül metafizikai közelségbe David Kronberg verseiben a magába záródó emberi tudattal. Kereső költőről beszélhetünk, ha belepillantunk az Irodalmi Rádió gondozásában kötetbe rendezett szövegebe. David Kronberg lírai énje keres: az élet értelmét, a másikkal eltöltött boldog percek visszhangjait, a lelkiismeret rejtett tartományainak kulcsait. Vallomásos verseinek esszenciáját nyújtja Mea Maxima című költeményében: „Ezúton gyónom a Mindenhatónak, / És persze nektek is, testvéreim, / Hogy tündér nyuszimókus sose voltam, / És nem is mindig bánom vétkeim. / Tudom, hogy néha bölcs marad, ki hallgat / Úgy átjutnék talán a tű fokán, / De mindig átkozott őszinte voltam, / Mi szépítgessem ennyi év után!” Keresztény és blaszfém reminiszcenciák saját keveréke adja ki a költő lírai konfesszióját. A bennünk élő gyermeteg című ciklus verseiben a megszólított másik mögött a szerelem és a kölcsönös megértés ígéretét érhetjük tetten: „Már órák óta nézlek, mozdulatlan. / Ezüstös holdfény simogatja tested, / Amint az ágyon elnyújtózva fekszel – / Most már tudom. Téged kereslek” (Bűvölet).