A Pécsett élő szobrászművész az alkotás folyamatát nem egyszerűen a művészi igényű produktum technikai jellegű megteremtésének tartja, hanem intenzív szellemi evolúcióként éli meg. Számára a filozófia és az irodalom éltető szellemi táplálék; ahogy ő mondja: alkotás közben magával jön tisztába. Különös erővel vonzódik a keleti filozófiák és bölcselet iránt, tanulság erre ez a kis könyvbe fogott esszésora, amely ars poeticájának filozofikus összefoglalása. Hitvallásának egyik kulcsmondata így hangzik: „Úgy látszik, legfőbb életfeladatom az, hogy a közöny dúcait lepattintva láthatóvá tegyem mindazt, ami láthatatlan”. A kötet bevezetőjében (A véső prológusa) hasonlóan izgalmas gondolatot ad közre: eddig a kőben szerette mindazt, ami emberi, most az emberben látja meg azt, ami megörökítésre méltó. Ezután könyve 14 fejezetében – példabeszédében – Zarathustra szájába adja gondolatait, vagy épp a mester tanításait értelmezi a maga fölfogása szerint. Gondolatai sorában fontos helye van az áldozatos szeretetnek, amely képes lemondani mindenről másokért; fájdalmasan tekint a múló időben elporladó értékekre; mérlegre teszi szellem és kétely viszonyát; vall a magányról és a lélek tisztaságáról. Fűkő Béla Nietzsche szellemét is idézve szól Zarathustrával egy szólamban. Számára az ókori bölcselő, próféta a szabad szellem megtestesülése, akinek derűjét – azaz a „hajnalvárás örömét” – mindenkinek magában kell fölfedeznie, így tehet szert a nyugtalan munkálkodás tehetségére, amely voltaképp Zarathustra és a Kő találkozása nyomán bontakozik ki. A szerző úgy véli, hogy Zarathustra szellemének, tanításainak megidézése közvetlen hatással volt és van munkásságára: „Megosztotta velem a hajnalvárás örömét. Megértette velem, hogy vésőnek lenni jó” – írja a kötet záró fejezetében (A véső epilógusa). A különös hangulatú fotográfiákkal illusztrált könyv átmenet a művészi hitvallás és a filozófiai esszé között, éspedig költői igényű prózanyelven előadva. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"