A református lelkész, író az Adria szerelmese, a horvát tengerpart, a horvát-dalmát kultúra, a mediterrán életérzés rajongója, aki regényének előzményében (A partra vetett, 202122322) már felvillantotta ennek a tájnak szépségét, hangulatát, amikor lovrani nyaralásának élményeit tárta az olvasók elé. Mostani regényében is önelemzéssel társult, aprólékos figyelemmel vizsgálja, miként rezonál lelkében a déli táj, a Cres szigetén épült panzió, a Villa Jadranka, amely „krónikájának” címadója lett. A szálló lakóinak többsége magyar, sőt a személyzetből is sokan tudnak magyarul, ekként az emberi kapcsolatoknak, kommunikációnak nincs nyelvi akadálya. Hat ember: Ádám, Irena, Stefán, Sinisa, Zvonko és Helena élethelyzetén, társalgásán keresztül mutatja be a regény lényegét, a „Csendet” az író, miközben sajátos fénytörésben vázolja fel meg szereplőinek lélekrajzát. A mozgalmasnak nem nevezhető, kimerevített életképek során, a horvátországi szigetén épült villa lakóinak folyamatos önreflexiói adják a történet fő vonulatát. Az itt nyaralók beburkolódzhatnak a lélek csendjébe, hogy szembenézzenek a kinti világban hagyott vágyaikkal, küzdelmeikkel, gondolataikkal, személyiségük lényegével. A hat ember lélekfejlődését, jellemének „felfejtését” segíti az író előző regényéből már megismert Kálmán, aki a panzió megálmodója volt. Tizennégy nap, a 2019. május 20-tól június 2-ig tartó időszak eseményeinek és beszélgetéseinek visszfényében ismerhetők meg a szereplők, miközben az író érzékletesen jeleníti meg, ki hogyan éli itt az életét: őszintén, föltárulkozón vagy álságosan? Hogyan reagálnak egymás sorsára: empátiával, netán közömbösen vagy éppen fenntartásokkal? A beszélgetések megmaradnak-e a felszínes csevegés szintjén, vagy szavaikkal át tudják lépni a beszélgetőpartnerek között húzódó, láthatatlan választóvonalat, hogy megismerjék a másik ember lényegét, valódi énjét? Miként módosulnak ebben az idilli környezetben, ahol a csendnek „hangja” van, a villa lakóinak életérzései, gondolatai, a világról alkotott elképzeléseik? Sóskuti Zoltán a regényben „búvópatakként” végighúzódó kérdésre keresi a választ, be akarnak–e lépni a résztvevők a másik ember életébe, akarnak–e segíteni a gyengébbnek, vagy inkább elfordítják a fejüket és a tájat figyelik, amelyet egy impresszionista festmény képeit életre keltő plaszticitással fest meg az író. A különleges miliőjű regény előzménye nélkül is érthető, főként a spirituális érdeklődésű olvasók fogják igazán élvezni. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"