Mizsei Norbert és Stábel Rezső közös verses kötete nem "négykezesek" gyűjteménye, hanem két költő – olykor egymásra felelgető vagy egymással párhuzamos – verseinek foglalata. Mindkét alkotóra jellemző az önelemző hajlam, a vallomásos hangvétel, a lírai én elemzésének erős szándéka (Mizsei: Születésnapomra; Stábel: A hely). Természetesen a lírai ego önelemzésétől mindketten hamar eljutnak a lét nagy kérdéseinek feszegetéséig, és e nagy kérdések közé tartozik a vonzalom természetének, a vágy mibenlétének földerítése, a melegség érzésének kifejezése. Továbbá valamiféle gyermeki naivitás, az illúziók infantilis kergetése, a szép álmok szövögetése, a világra való rácsodálkozás attitűdje jellemzi mindkettejük versvilágát: "Mennyit nem tudok még! / Kevés az értelem, csepp az érzelem..." (Stábel: Izzó fátyol); "Az időd nem végtelen, / de játszani vagy kénytelen" (Mizsei: Játék). Mindketten kötött formák között, ritmikus, olykor csaknem zenei hatású versekben fejezik ki érzelemdús mondandójukat, Mizsei Norbert elszántan, lendületesen és láthatóan attraktív formákra törekedve, Stábel Rezső könnyedebben, természetes poétikai eleganciával. Mizsei Norbert hagyományos költői szerepben mutatja föl önmagát, lelke bensőjét, nem túl bonyolult érzéseit; Stábel Rezső apró képekből, képelemekből vonatkoztat el, és általánosítva mutatja föl a maga világképét és érzelemkörét. A két szerzőt összekapcsolja a versbéli érzelmek primátusa, ám a költői mesterségbeli tudás más-más fokán állnak. Mizsei lírája egy alakuló személyiség, egy érő lírai alany útkeresését mutatja; Stábel Rezső költészete kiforrott gondolkodóra és életábrázolóra utal. Mizsei olykor didaktikus, tendenciózus, direkten fogalmazó: "A parti homokot elviszi a szél, / A láthatáron ott van a cél" (Porszem); Stábel természetesebb, könnyedebb, par excellence lírikus alkat: "Egyszer majd szélként nyargalsz az égen, / megcsókolod az óriás fákat, / napsugárként élsz olvadó jégen / nem számolsz üres, fájó órákat" (Egyszer majd). Mizsei Norbert kibeszélő, vallomásos költő, aki megkönnyebbül, ha kimondhatja feszítő érzéseit, miközben igyekszik "művészi" lenni; Stábel Rezső eredetileg is képekben gondolkodó, magát trópusokban kifejező verselő: "Szárad a gyep, és zöld színe ég, / zokogó föld ott, hol sír az ég. / Süllyed az elme, elfogy a tér, / nem lesz mit tenni, ellep a jég" (Elmúlás). Mindketten a megújított dalforma és a hagyományos poézis művelői, de alkatuk rokonsága sem egyenlíti ki mesterségbeli tudásuk különbözőségét. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"