Sajátos antológiát állított össze négy költő – kettejük ismert alkotó, ketten még pályakezdőnek számítanak --, arra vállalkoztak, hogy négyféle módon alkossanak versben megfogalmazott képet a mindenkori diktatúráról. A bevezetőben „quadriga-élet-koktélnak” nevezett verses könyvükben a hajdani és a mai diktatúrákról vallott gondolataikat fonják össze. Legtöbb személyes tapasztalata Sumonyi Zoltánnak van, aki már kamaszként élte át a Rákosi-korszakot és felnőttként a Kádár-érát, érzelmeiben ma is ott lüktet e sötét múlttapasztalat. A legfiatalabb verselő, Juhász Gábor ugyan a jelenkorra reflektál, de ezt rendszerint történeti perspektívába állítja mondandóját. Baranov (Füzesi Szláva) az egykori Szovjetunióban született, kisgyermekként került Szibériából Magyarországra, innét települt át már felnőttként Nyugat-Németországba. Bárdosi Attila 30 évesen hagyta el Magyarországot, ő is Németországban él. Noha mindnyájan más-más módon tekintenek a hol fölszámolt, hol újjászülető diktatúrákra, abban hasonlóan gondolkodnak, hogy az önkényuralom, a társadalmi erőszak, az ideológiai fanatizmus és a bigottság, valamint az individuum rendre konfliktusba kerülnek, és ez a konfliktus meghatározza az ember köznapi életét is. Bárdosi Attila rövid esszében (Látom azt, amit te nem látsz) azon tűnődik el, hogy a diktatúrák megszületését olykor természeti katasztrófák jelzik előre. Például egy izlandi vulkán 1783 és 1785 közötti, Európában „kis jégkorszakot” előidéző kitöréssorozata előlegezte meg a francia forradalmat. A szerző összefoglalja a diktatúrák tíz fő ismérvét; megvizsgálja a személyiség és a tömegpszichózis szerepét a zsarnokság létrejöttében. Versei alapvetően epikus lendülettel, hagyományos alakzatokban szóló ritmusos, rímes darabok, sokszor ironikus, sokszor tragikus ábrázolatai a diktátoroknak vagy épp a diktatúrák áldozatainak, akik olykor észre sem veszik, hogy áldozatok (Magam… magam... magam). Sumonyi Zoltán kortárs líránk ismert alkotója, aki művelődéstörténeti kontextusba helyezi az önkényuralom ábrázolását (A trójaiaknak; A poesis hajdan és most). A legfiatalabb költő, Juhász Gábor időnként álorcásan, de rendre hagyományos versformákban gúnyolódik, ironizál: „Ünnepelni fogunk, posztumusz lesz díjam, / így a köszönöm-öt nem lesz hová írjam… / Megszakad a szívem, kétfelé, az átkom, / magyar hang a légben, reinkarnált álom” (Édes hazám). Végül Baranov szarkasztikus stílusban, játékos megoldásokkal, nyelvi lelemények sziporkáival szól az önkényről (Király. király, hazug szó). Számos helyen világos áthallásokkal, nyílt utalásokkal, parafrázisokkal, vendégszövegek beiktatásával él (Diktatúra-recept; A diktatúra kellékei). Végül is mind a négy költő több tucatnyi műve ugyanazt a gondolatot ismétli meg, amit Illyés Gyula 1950-ben megírt az Egy mondat a zsarnokságról című korszakos versében: „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban”. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"