A történészként és közíróként ismert Zsebők Csaba második verses kötete abban az értelemben összefügg az elsővel (Sejtjeidben élnék, 2011), hogy mindkettőnek ihletője, témaforrása a jelen történelme, a nemzet, a család és a múlt adta értékek sokasága, célja pedig hagyományainak újbóli, átértelmező, fölújító megrajzolása. Mintha a kollektivitás eszméjét alkalmazná magára, úgy, hogy önmagával lelkesíti át a közösségi gondolatot (Visszasüppedve kozmikus magányba; Amit átviszek majd, dimenziókapun; Népi és urbánus; ’56-os látomás). Természetesen korántsem csak közügyi témákat, publicisztikába illő témákat versel meg, hiszen annyira nagyra növesztett lírai egóval tekint szét a világban, hogy sokszor egyenesen individuálisnak tűnik föl (Alkohol és/vagy szabadság; A hetedik hetesben; Még démonaimat is kiírom magamból; A fényben s azon túl). Zsebők Csaba valamiképp egymás mellé rendeli, egybecsúsztatja a közügyeket és a magánügyeket, olykor mintha azok egymás részei volnának, de ehhez a művelethez folyton föl kell élesztenie magában a költőt: „Éleszd magadban / újra és újjá a művészt, / akkor is, / ha épp nincs múzsád / (de lesz), / mert az öröklényegű / múzsaalak / mindig benned él” (Öröklényegű múzsaalak). Vagyis a jelenkori történelem, a közügyek és közállapotok, a mába érő múlt valami öngerjesztő folyamat révén lesz költészete témájává, illetve alakul verssé. Mintha a megtalált témát a szerző intellektusa egy magasabb sebességfokozatban dolgozná föl, ebből adódóan sok verse egyáltalán nem „költemény”, inkább versszerű megszólalás, afféle redukált poézis, visszafogott líra: „Egész életem arról szól, / hogy szívemet és agyamat / összhangba hozzam. // De általában a lelkem győz” (A lelkem győz); „Alkohol, addig érdekelsz, / amíg szabadságot adsz, / amint rabságot – már nem” (Alkohol és/vagy szabadság). Legtömörebben így fogalmazza meg a közügyi elkötelezettség és a lírai én egymásmellé rendeltségét: „Mindennapjaim: / tesz-vesz a vátesz -- / vátesz-vesz” (Mindennapjaim). Verseiben a közgond és az alkotó lélek egymás mellett él, így Zsebők Csaba nem par excellence költő, hanem költő módjára megszólaló publicista: „Világok határán mozgok, / révülök révészként, / hozó-vivő lényként -- // Így vagyok szabad” (Világok határán mozgok). Vagyis számára a versírás közügyek ürügyén történő önmegvalósítás. Épp ezért Zsebők Csaba eléggé egyedülálló jelensége kortárs költészetünknek, hiszen olyan semmihez sem hasonlítható mikrokozmoszt jelenít meg a magyar líra univerzumában, ahol maga áll a középpontban, versei mégsem magáról szólnak. Individuális megoldásainak is az indítéka, forrása, gerjesztője az a gondolatkör, ami másként publicisztikai munkásságában ölt testet. Az Ünnepi Könyvhétre megjelent kötet a szűkszavú, lényegre törő, szókimondó, ám a formákra kevéssé adó líra olvasóihoz szól. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"