A képzőművész költő második kötete sokarcú, sokszólamú verselőt mutat, aki szinten minden hagyományos vershelyzetet a maga stílusában, ritmikus-rímes versformákban jelenít meg. Mindenekelőtt a saját helyét keresi, illetve jelöli ki a világban: „Ha ez a világ tükörkép csupán, / akkor lehet, hogy én sem létezem, / csalfa illúzió vagyok, s buján / égi lelkeddel ölelkezem” (Illúzió). Szenvedéllyel van jelen valós vagy illuzórikus létében, erős érzelmekkel közelít témáihoz, minden motívumát átizzítja a kötődés, az intenzív és belsőből fakadó viszonyulás: „Csillagom, / te vagy a végzetem, / fekete lyuk, melybe / egészen / beleveszem” (Fekete lyuk). Szinte önfeledten versel, darabjait bevonja a teremtés mámora, az alkotást inspiráló derű, a világ átélésének rajongása (Tánc; Üstökös; Forró csönd; Méhek násza; Kitörés; Napút). Számára olykor karnyújtásnyira van az égbolt; „csillámkarcos kis homokszem” az idő lepergésének megtestesülése, a lélek kristálytiszta tó, az este lomha, az eső „szelíden szenvedő”, maga pedig kapaszkodik a „szilánkos szóba” – jól ismert, hagyományos képelemekkel szól. Ami egyéni vonása, hogy a legtradicionálisabb képeket is fölfokozott érzelemmel, lelki intenzivitással sajátítja és fejezi ki: nála a pipacs „szenvedélye féktelen”, a tiszavirág „beleharsog a világba”, ő maga pedig vadul virágzik a szerelemben (Pipacs). E fölfokozott érzelmekkel közelít a létezést jellemző dichotómiákhoz is, így kezd bele a világ ellentéteinek ábrázolásához, mint például „fekete tavasz” (Sötét idők), hánykolódik vele az „időcsónak” (Eljegyzés), az életfa pedig istápolásra szoruló facsemete (Életfa). A szerző kötete anyagát tematikus ciklusokba sorolta: az első részbe kerültek a lírai önarcképek, az önelemző vallomások (Illúzió), a másodikba a természet és az idő ihlette darabok (Elvesztegetett idő), a harmadikba az otthonaként szeretett tájak, Esztergom, Pomáz, Szentendre, Felső-Bácska, Baja és Madaras (Kötődés), a más költők művei ihlette darabok (Kör), illetve a hazaszeretet művei (Vándorlás). Orgoványi Anikó valóban költői képekben írja le a valóságos és a látomásos, illúzióiban élő világot; nála ugyanis alig válik el a kettő. De bármelyikről is szóljon: színekben tobzódva, erőteljes kifejezésekkel, plasztikus képekben láttat: „Skarlátvörös ágyán még hunyorogva / nyújtózik a hajnal, s ásít kényesen, / mályvaszín köntösét felhőkre dobja, / tűzvörös haját kibontja kéjesen” (Napút). A pillanatot, a szem rebbenését, egy illékony látomást is fölidézhető látvánnyá formál: „Aranyecsetjével festi a hajnal / lehunyt szempillám redőszálait / mesterien keveri pigmentjeit” (Színek). Orgoványi Anikó hagyományos, de érzelmileg fölfokozott lírát művel, amelynek érzelmi centrumában ugyan maga áll, de sosem tolakodóan, ám mindig meghatározó módon. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"