Az 1940-es évek elején indult erdélyi költő a népi írók táborába tartozott; költészete Sinka Istvánéval mutat számos hasonlóságot, ugyanakkor intellektusa, szellemi elköteleződése Veres Péterrel és Illyés Gyulával rokonítja. Pályakezdését egyszerre jellemezte a leszorított paraszt sorsból fakadó indulat, az első generációs értelmiségi küldetéstudata, valamint az egyetemesség távlata, a gondolatiság iránti vonzalom. A szegény ember sorsának tarthatatlanságát, a társadalmi körülményektől determinált élet szűkösségét, kínjait verseli meg, olykor erős érzelmekkel, máskor szelíd intellektussal, ismét máskor példázatos módon (Az én vándorlásom; Tornyot raktam; Nem az vagyok, aki voltam; Új rend előtt). A népköltészet hangját idéző, ütemező versei mellett olykor balladisztikus vagy épp zsoltáros hangon szól (Mert kifelé nem volt útja; Régi emlék; Valahonnan valahová). A II. világháború után költészete veszít dinamizmusából, és mert mondandója már nem a társadalmi ellenállás legyőzését, meghaladását célozza, motívumai megfakulnak, nyelve veszít kifejező erejéből, intellektusa is halványul. Bár nem enged a sematizmus csábításának, a hatalmon belüli helyzet szűkíti lírájának távlatait, miközben megőrzi hangzásának népi karakterét (Varjak szállnak fel az utcán; Nyomomban halkan szisszen a szépség; Árva csillag voltam; Ózdi délután). Költészetében az 1970-es évek elejétől kerül ismét egyensúlyba indulat és konstruktív szándék, érzelmi hatás és használni akarás, például a nemzetiségi-kisebbségi lét parancsainak megfogalmazásakor vagy önszemléletének megfogalmazásakor (Egy a szarvassá vált fiak közül; Tűzparázsok hordozója; Miféle betörők?; Ha létünk léte eltűnik;; Egy szkíta lány feltárt sírjában). Idősödvén és egyre betegebben mind többször méri föl pályája megtett útját, tekinti át költői művét, és számot vet sorsával (Magam kihez mérjem?; Lomb nélküli fák közt). Önelemzés és balladikus, metaforikus versbeszéd jellemzi az 1970-es években keletkezett hosszúverseit (Villámgyeplős égi lovam; Ne fagyjon vér az oltókésre; Ércfűvel béfutott utak). Újra és újra fölérzi a maga hivatástudatát, ahogyan egy kései versében írja: „Mégis itt állok, »bolond őr«, mégis itt, / leválthatatlan őrhelyemen” (Leválthatatlan őrszem). Horváth István költészete a népi irodalom erdélyi ágának egyik legerősebb hajtása – válogatott verseinek kötete a magyar lírának ezt az értékpászmáját reprezentálja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"