Ahogy a búvópatakok vagy szigetközi táj töltéseinek oldalában a buzgárok, Sütő Csaba András legújabb verseskötetében a címbe emelt napszakok, emberi kéz készítette tájelemek, vagy éppen a természet az, mely minduntalan feltör vagy továbbmozdul, néha egészen észrevétlenül behálózza a szövegek testét. Természet és ember együtt lélegzik ezekben a versekben, a vidék eldugott bozótosai, a faluszéli ösvény, a kocsma, a torony a távolban, mind-mind emlékeket mozdítanak, melyek nem szerveződnek kiszámított és jól követhető időrendbe, inkább csak töretlenül szivárognak felfelé, hogy valamiképpen formát öltsenek, vagy formátlanul, megfoghatatlanul érzéseket ébresszenek az emlékezőben, az olvasóban. Szabad versek, szabad asszociációs emlékfutamok, írásjelek, sortörések, kiszámíthatóság nélküli szövegek, melyek egy-egy kiemeltebb pillanatban szinte prózaverssé, elbeszéléssé válnak, hogy utána ugyanolyan hirtelenséggel visszazuhanjanak a formátlanság szabadságába. A tájról, a múltról, a saját és közös sorsról gondolkodás kísérlete Sütő Csaba András új kötete, melyhez – tehát az elmélkedéshez – folyamatosan, láthatóan, néhol szinte már akaratosan keresi formáját e költészet. Tudva azt, bármilyen rendet vagy keretet is talál, az csak pillanatnyi megnyugvást hoz, s utána újból, újult erővel indul az újabb forma felkutatására. A lírai kísérletezés mintha a természet ciklikus mozgását és lüktetését idézné, kiszámíthatatlan, megállíthatatlan és élettel teli.