Nyolcadik verseskötetével Sütő Csaba András a magyar avantgárd és a posztmodern élő hagyománya előtt rója le méltó módon tiszteletét, miközben a nyelvi határok feszegetése közben a fiatalkori nosztalgiának is teret enged – persze csak szigorúan átpoetizált formában. Szabadversek és prózaversek keverednek ebben az emlékekkel és kósza benyomásokkal szegélyezett nyelvi utazásban, melyben az úton levés térbeli tapasztalatát a változó év- és napszakok, az ezerarcú hónapok időtapasztalata, a múló, változó, mégis, végső soron magába visszakanyarodó év tágítja a vertikális tengelyre vetítve. Sütő Csaba Andrásra korábban is jellemző volt a formával való játékos kísérletezés, melyről jelen kötetében sem mondott le. Szabadversei olykor meglepően kötött, megkomponált formában és szabályos gondolatritmust követve lépnek az olvasók elé. A nyelvi szabadság, az emlékezésre épülő történetmondás a szintakszis szintjén szenvedi el azt az elemi sérülést, amely a Sütő-versek poétikai erejét adja, a formával folytatott viaskodás pedig további lendületi energiát a szövegeknek a feszültség bátor kijátszásával. A Sütő-versek elvezetnek valahová: legyen az a múlt vagy egy konkrét térbeli hely.