Az 1974-es demokratikus fordulat után kibontakozó portugál posztmodern költészet egyik legmarkánsabb, legradikálisabb, egyben legmelankolikusabb alkotója volt az Al Berto művésznevű Alberto Raposo Pidwell Tavares. A fiatalon Belgiumba emigrált, ott festőnek készülő Al Berto az 1960-as évek lázadását megjelenítő beatirodalmának – jelesül Jack Kerouac – hatása alatt kezdett verselni. Idegenként, anarchista lázadóként megfogalmazott és francia nyelven keletkezett első versei a hazátlanságról, a számkivetettségről, a folytonos úton levésről szóltak. Ezek az érzések és gondolatok végigkísérték egész pályáján, utolsó kötetéig, a halála évében megjelent Tűzvészkertig. Tudni kell, hogy az 1974. évi portugáliai "szegfűs forradalom" fölszámolta a portugál gyarmatbirodalomhoz kapcsolódó évszázados narratívákat, nemzeti mítoszokat és identitás-elemeket, és ez a kiüresedés kedvező helyzetet teremtett a posztmodern jegyében kibontakozó életművek kiteljesedésének. Az új versek mindenekelőtt nagyon személyes hangúak, vallomásosak voltak, ugyanakkor mélyen dekadensek és melankolikusak. Világlátásukat a negativitás és a tragikum határozta meg, amelyekben egyaránt ott volt a hagyományos portugál identitás eltűnése és a bizonytalan jövőtől való félelem. Mindehhez járult Al Berto esetében a haláltudat (hiszen AIDS-beteg volt), az ebből következő magára maradottság, a "radikális magány", amelyet úgy ábrázol, mint egy önmagát fölszámoló idillt, az önmagát fölégető kertet. Olyan az élettere, mint Jézus Krisztus számára a Gecsemáné-kert, ahonnét nincs visszaút az életbe; e kertből út csak a szenvedéshez, a kínlódáshoz és a halálhoz vezet. Ezt a földúltságot és eltökéltséget vegyítő gondolati képződményt Al Berto a megszólításokkal, aposztrofálásokkal, az egymásba áthajló sorok befejezetlenségével fejezi ki, ami a központozás hiányával együtt a befejezetlenség és a folytathatóság érzetét kelti: "igen / ha felnézel a századvég gyászszínű egére / ha úgy jelzel a cigarettáddal mint egy világítótorony / én – aki távolról figyelek – mindent látok majd / de semmi sem lesz az enyém" (csábítás).Verseinek két pólusa az alanyiság és az absztrakció, vagyis a személyesség és a metairodalom oda-visszahatása, így közelít Arthur Rimbaud legendás alakjához is, akiről négyrészes ciklust alkotott (Rimbaud halála). Akár minimalista verseit, akár hosszabb kompozícióit nézzük, valamennyire rátelepszik a portugál irodalmi hagyományban gyökerező melankólia, a zsigeri magányosság, a fájdalom, az álmatlan éjszakák szorongása, megannyi félelme. Al Berto ebben az utolsó verses kötetében mindent a betegségéhez és a közelgő halálhoz mért. A fordító és utószóíró Urbán Bálint szerint a portugál költő világirodalmi rangú lírája "a melankólia súlyos művészete". "www.kello.hu © minden jog fenntartva"