Zavarba ejtően sokszínű verseskötettel debütált az irodalmi nyilvánosságban az évtizedek óta szerkesztőként és publicistaként ismert szerző. Szolláth Mihály mindig is szügyig gázolt az irodalomban és a kultúrában, ám most merészkedett ki első ízben kötetbe rendezett versekkel a nyilvánosság fényére. Igaz, hogy versei közül számos már korábban is megjelent különböző antológiában, online felületeken, de a szövegek kötetbe rendezve nyerik el igazán értelmüket, mikor is lehetőségük adódik arra, hogy egymással is dialogikus viszonyt alakítsanak ki. A sokhangú költő tud egyszerre korszerű és korszerűtlen lenni, bátran és könnyűszerrel vált a keleti és a nyugati irodalmi hagyomány műfajai és megszólalásmódjai között, melyek keze nyomán egységes képet, izgalmas, egyedi szintézist hoznak létre. Szolláth olyan költőelődökkel lép maga is párbeszédre, mint József Attila, Pilinszky János, Oscar Wild és Virginia Woolf, de a sort még hosszan folytathatnánk. A kötet címe is egy Pilinszky-kölcsönzés, mellyel a számadás és a misztikum kettősét teszi meg kötete uralkodó megszólalásmódjává és hangulati elemévé. De miben is áll ez a zavarba ejtő sokszínűség? Már a kötet nyitó verse egy remekbe szabott petrarcai szonettként lép olvasói elé. Így vall életéről és költészetőréről az évtizedekig rejtőzködő lírikus: „Muszájban éltem negyven évet én, / s bár jól tűrtem, élmény volt életem, / mégis egy hiányom maradt énnekem: / fiókban a verseim (…)”. Megkapóan őszinte, kendőzetlenül nyitott költővel van dolgunk, akinek már nincs rejtegetni valója.