Oravecz Péter – életérzését és mondandóját tekintve – a 21. század eleji Magyarország költője. Olyan koré, amely első pillantásra üresnek, fáradtnak és fásultnak látszik, de ha jobban megfigyeljük – márpedig a költő alaposan megfigyeli –, éppen nem kiüresedett, hanem feszültségekkel és félelmekkel telített kor ez. Így lehetséges, hogy a költő belefeledkezik az apró részletekbe, mintha nem merne, vagy nem akarna igazán messzire tekinteni. A kötet nyitó verse (Kíváncsi vagyok) erről mindent elárul, hiszen a kisiskolás gyermek figyeli a fáról lehulló termés-propellereket, és azóta is csak erre a jelenetre emlékezik, miközben egyáltalán nem firtatja, mi az, amit érteni vél a világból, és mi az, amit bizonyosan nem fog megérteni. Ez a leszorított perspektíva, ez a mikrovilágra koncentráló figyelem, ez a késleltetett ábrázolásmód jellemzi számos versét, s ezt fogalmazza meg életérzéseként is: „Ne tégy boldoggá, nem lehet. / Nincs más utunk, csak hegymenet: / álarc, szaggató szembeszél, / árnylét, mit sorsunk elbeszél” (Bossa nova). Szinte belefeledkezik a maga kis világába (Szőnyegporolók; És most szóljon a dal; Henry Rousseau; Nagy idők tanúi), amelynek elemei, részecskéi – nem utolsó sorban a költő nyelvi játékai, szellemes fordulatai révén – valami látomásos, vízionárius alakot öltenek. Érdemes megfigyelni, hogy motívumvilágában milyen fontos szerep jut az állatvilágnak és általában a természetnek, noha néhány sor olvastán is világossá válik, nagyon is az emberi világot figyeli a költő. Ritmikus-ritmusos strófáiban helyenként igen nagy hatású hasonlatokat, metaforákat helyez el: „Ráncok szíja köti gúzsba testünk” (Ha); „Kiből elfogy a félelem, izgága tagjai / égbe törő ágakká nemesednek” (Ágabogának); „lemossa sötétség kormát / a sűrű fényzuhany / ráncokhoz bújnak az árnyak” (Buddha szobor). Egy – szó szerint – kilátástalan világ elementumai között bolyong a költő, érzi és érezteti a bizonytalanságot, a szorongást és nem kínál föloldást, nem okoz megkönnyebbülést. Ugyanakkor nagyon pontosan és evokatív módon ábrázolja ezt az ingatag világot, éspedig úgy, hogy az szinte könnyed versnek hat: „Azt mondjuk: valóság. / Azt mondjuk: rideg. / Kővé szikkadt kenyerünk / morzsánként esszük meg.” (Azt mondjuk). Földközeli nézőpont, könnyed és hatásos versbeszéd, majd hirtelen elmélyülő gondolat hármasságára épül Oravecz Péter költészete. Versvilága ezer szállal kötődik a természethez, a zenéhez, a képzőművészethez – az ezekre tett utalások, áthallások teszik csak azért is tágassá, perspektivikussá a földre szegezett tekintetű költő nézőpontját. Oravecz tehát nem elfordul a szorongással teli világtól, nem kivonul belőle, hanem a maga könnyed, elegáns, sok esetben játékos, összességében mégis tartózkodó, szemérmes módján ábrázolja. Kortárs líránk egyik egyedi értéke a költő ötödik verses kötete. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"