A kötet címe jó előre minimalista költői programot ígér, és a szerző tartja is magát ehhez, mert eszköztelen verseiben szenvtelenül, az élőbeszéd spontaneitásával, sőt valami belülről fakadó blazírtsággal beszél – önmagáról, még többször a nagyszüleiről. Ilyen tekintetben alanyi költőnek mutatkozik, de szemléletének távolságtartása és hűvös versnyelve szinte kiiktatja a személyességet, az érzelmi közelséget a verseiből. Ez a látás és stílus adja azt a többletet, ami egyrészt pótolja a poézis-nélküliséget, illetve megadja azt a pluszt, amitől e rövid sorokba tördelt szövegek csakugyan verssé válnak. Nemzedékek, világszemléletek, fölfogások, ízlések konfliktusát végtelenül egyszerűen írja le: „nagyapám az Operában dolgozott, / fiatalon kezdett kopaszodni, / nem szerette, hogy a nénikém / Illés-koncertekre jár, / és Szörényit Sörényes Leventének / hívta” (he’s ordinary). Egy életszemléletté váló lelki folyamatot ilyen profánul világít meg: „az igazi carpe diem / az, hogy nem pöcsölök / távoli dolgokon. / kimegyek a konyhába, / eszem tésztát, mert most az van” (étvágy). A versek többsége a nagyszüleivel való viszonyában mutatja meg a költőt; a gyermekkori, illetve családi emlékek metszetében jelenik meg a lírai alany valódi arca, és nem annyira a jelen időben, inkább az újraélt múltban, vagy a múlt és jelen között oszcilláló köztes helyzetben, ám mindenkor szinte tüntető köznapisággal. Ez a „lapos” versbeszéd azonban nem jelenti azt, hogy időnként ne helyezne el egy-egy szentenciát, szellemes fordulatot: „a lassú haldoklás / kitesz egy hosszú életet” (önnekrológ, hogy újrakezdhesse); „a Bibliát is csak a földön írják” (anyám). A második ciklus (Nem válik) voltaképp kronologikus rendet tartó családtörténeti versfüzér, amely 1947-től 1995-ig követi nyomon a család tagjainak – köztük a világcsavargó Pistának – az életét. A harmadik rész (Csak átalakul) immár tágabb kontextusban és szélesebb témaskálán tér vissza a költő kis világához, szélesebb tér- és időmetszetben írva le a lírai ego belső világát és külső környezetét: „a rendszerváltozás előtt villamos / járt erre, utána sokáig csak a / földút maradt, a sódergödör /helyére lakótelep épült, / vele szemben kocsma…” (kocsmában, asztalon, cuccok). E részben kitágul a költő mikrokozmosza, így az már elér az Uránia moziig (Uránia), a pesti belvárosi Egyetem utcáig (mintha ott se lenne). Sterneczky Zsolt Gábor a „költőietlen” versei java részében végső soron önmagával foglalkozik, a maga pozícióját határozná meg, ehhez hív segítségül családtagokat, ismerősöket, ismerős helyeket, ezért rekonstruál helyzeteket, idéz föl gesztusokat, ezért sajnálkozik vagy mesél, sokszor úgy, mintha csak időtöltésként babrálna a gondolataival, önértelmezési kísérleteivel. Abban a tekintetben érdekes ez az eszköztelen verselés, hogy miközben kissé köldöknéző önelemzésként hat, aközben mégis fölépül egy sajátos költői mikrokozmosz, ami ráadásul ismerős, otthonos az olvasó számára is. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"