Csík Mónika utóbbi hat évben keletkezett verseinek leggyakoribb témája az ember és a szülőföld, a versek rajzolata pedig egészen tárgyias, konkrét, miközben a szerző gyakran él az éles képváltásokkal, a merész képzettársításokkal. Erőssége a tárgyszerű megfogalmazás, amely olykor már definíciószerű kijelentés alakját ölti: „a test mívesen megformált üres edény” (Amikor a lélek láttatni engedi magát); „Csont és porckonstrukcióra épült / eklektikus templomban élek” (Konfesszió). Máskor a képelemek egymásra torlasztásával és gyors vágásokkal él, hogy a testről és a testiségről szóló mondandója igazán fölidéző hatású legyen: „alant porhószín vászonlepedő fakuló tükre, / ujjbeggyel dönteni ölmeleg hajlatok ívét / míg csöndül a testből gyűrt sóhaj, és / szemzugig süpped a hajnali árnyak mélye” (Performansz). Impresszionizmus és mikrorealizmus, a részletek pontos ábrázolása és a rendszerben való látás képessége, analitikus szemlélet és a nagy egész perspektívájának befogása, azaz valamiféle költői precizitás egyéníti Csík Mónika líráját. A testi lét valóságát, az emberi biológiai lény mivoltát gyors és éles váltású gondolattársításokkal, képátvitelekkel, képzettársításokkal emeli el a materiális szinttől, és transzponálja a gondolatiság, az elvontság és az általános szférájába (Hiszed; Körforgásban; Létállapot). Csík Mónika valóságlátásának jellemzője, hogy a világot egyetlen nagy rendszernek tekinti, működő organizmusnak véli, olyannak, mint egy lüktető nagyváros (Metropolisz). Úgy tekint az ember környezetére is, mint egy gépezetre, bonyolult szerkezetre, humanizált infrastruktúrára. A hajnal képe, az esőben ázó hegyoldalak látványa, a köd derengése, a „kifakult brokátra” emlékeztető égbolt – mind-mind a nagy természeti mechanizmus előállította jelenség. A költőnő pedig nagyon közelről, egyszerre analitikusan és mélyre nézőn vizsgálja a természetet (Apránként oldva). Számos versének témája a délvidéki, vajdasági táj (Flamingók a Palics-parton), a gyümölcsös kertek (Délután körtefával), a városszéli terület (Ez egy ilyen környék) vagy épp a dűlőút (Hazafelé). Vagyis rálát az egészre, de szívesen bíbelődik a részletekkel: „A hajnali köd fátyolszerűen / hull a tájra nesztelenül, / terhe alatt épp csak meghajolnak / a füvek, virágszirmok vetnek / enyhe ráncot, pocsolyák / tükrében halványul el / a fák koronájának árnya” (Matrózok nyomában). Színek és árnyalatok, hangok és neszek, mozdulatok és rezdülések, a könnycsepp kibuggyanása és a szív lüktetése, mind az élet jele, a természet működésének megannyi jelképe. Csík Mónika precíz leírásaiból, a nagy szerkezetek térlátásából épülnek föl a versek, amelyek – a kötet címének megfelelően – a terek határait is kijelölik, és a téren belül élő ember létét analizálják. Szabad versei a pontos, elemző látásmód testet öltött alakzatai kortárs délvidéki magyar lírában. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"