Leveles Ibolya szokatlanul kései első kötete szokatlanul végérvényes hangon szólal meg. Tárgyias-kihagyásos beszédmodorából metafizikus szójátékok, csöndből párolt szentenciák, töviskoszorús mondattanok bontakoznak ki – saját jogon, egyedi minőségben. Roppant fegyelmezett versbeszéde nagybetűkre sem ragadtatja magát. Filigrán kisszerkezetek ágyazódnak szinte liturgikus rendbe, egy zenétől illetett szerkezeti elképzelés jegyében: „ki oltja el a rózsabokrot?” – „mozdulatait / szolmizálja a fény.” E poétikai kultúra természettudományos alázattal dokumentál természetfölötti sejtelmeket. Úgy tud egyszerre alanyi és elvont, érzékletes és fogalmi lenni, hogy zsigeri intellektualitása imazsámolyon született szólamok alakját ölti: „Azt mondja: szép, s hogy kegyelem.” Mert világosságra szerződő versvilág a Leveles Ibolyáé. Emitt „gömbölyű tükrök fénye”, amott „egy irányt váltott vízesés”; a „sziklarésbe vésni / hajszálgyökeret” létet teremtő késztetéssé válik; s még elbukásainknak is értelmük támad: „ha elmerülsz, belőled / iszik a tenger.” A nyelvre bízott hallgatás különösen szép esetei – a „mindörökség” részei, részletei – ezek a szövegek. Helyesen teszi az olvasó, ha nemcsak olvassa, de együtt is él velük. Például a szólam című haikuval, mely az alkotót is befogadóként azonosítja („hallod”), és nyelvtani kétértelműséggel veszi elejét a jelentés röghöz kötésének (a „kibe” kérdő és vonatkozó névmás egyaránt lehet, azaz nyitva hagyja a válasz fohászos terét, miközben a költészethez túlvilágias életet rendel): „hallod a szavak / átbillenését versbe. / miből a kibe.” (Halmai Tamás)