A kilencvenes években bekövetkezett rendszerváltásig a huszadik századi magyar képzőművészet ismeretlen fejezeteit jelentették a trianoni döntés nyomán Magyarország határain kívül, a szomszédos országokban élt és alkotó magyar képzőművészek életművei. Egyrészről e művészek nem voltak, nem lehettek aktív részesei a magyar képzőművészeti életnek, másrészről viszont nélkülük képzőművészetünk szerves fejlődéséről sem beszélhetünk. A világháború után, majd a kádári kultúrpolitika 3T – azaz tiltott, tűrt, támogatott – kategóriái által sújtott művészek és művészettörténeti kutatások következtében a „legelfelejtettebbek” az 1918 után a szülőföldjükön – Csehszlovákia, Ukrajna, Románia, Jugoszlávia területén – rekedt alkotók voltak. A kiközösítés kettős volt: a közép-európai országok közös ideológiai eszméi alapján az egyes országokban élő magyar alkotók életművei az adott többségi nemzet kultúrájában sem kaptak helyet, sőt gyakorlatilag 1918-tól nem tartoztak bele annak fejlődésvonalába.