Az Eszéken élő horvát író a maga gyermekkora mozaikos történetébe sűríti bele az 1970-es, 1980-as évek szlavóniai életének regényét – ahogyan a kötet alcímével is jelzi. A lírai hangszerelésű történet elején a narrátor kisfiú három éves, és népes családjával él a tágas Šumar-házban. Nemzedékek hosszú sora óta lakik itt a család, és most is nemzedékek élnek együtt, szülein és testvérén kívül a nagyszülők, azután egy nagybácsi, de a családhoz tartozik Mata bácsi is, a kondás, meg aztán rendszeresen be-benéznek a szomszédok, rokonok, ismerősök, aki többnyire idegesítő kérdésekkel zaklatják a kisfiút. Amikor meghal a falu túlsó végén élő dédanyja, a fiú szűkebb családja oda költözik. Életüket alapvetően meghatározza mély katolikus hitük, özvegy dédapja minden hajnalban részt vesz a rorátén, a kisfiú meg vasárnaponként ministrál. Stanko Andrić voltaképp a főhős magára és világra eszmélésével párhuzamosan mutatja be a szlavóniai falu ’70-es évekbeli világát, amelyben a legfölkavaróbb történés az volt, hogy elkóborolt a család tehene, és csak késő éjjel került haza a közeli erdőből. Az író „ígéretes, boldog időszaknak” nevezi gyermekkorát, amelynek egyik legmegrázóbb emléke a halott galamb látványa volt. Leírja a baromfiudvart, elbeszéli, hogy melyik nagymamáját kedvelte jobban, miként legeltetett az erdőszéli réten, hogyan tanult meg édesapja könyveiből olvasni, miként ministrált, hogyan ülték meg a nagy ünnepeket. Az író nem egyszerűen gyermeki nosztalgiával idézi föl az apró-cseprő történeteket, hanem mai eszével, a történész végzettségű író szemével pillant vissza a falu életének mozzanataira, és szinte minden epizód kapcsán megnyitja a helytörténet dimenzióját is. A gyermeki világlátás és a mai „mindentudó” szemlélet között ingázik a regény szövege. Egyszer leírja, milyen együgyű hiedelmekkel ijesztgették a felnőttek, máskor meg visszatekint az ókori perzsa mitológiáig. Gyermeki hősének korán föltámad az érdeklődése faluja múltja iránt, először az iskola irattárában kutat, később a plébánia anyakönyveit bújja, gyűjtögeti a régi fotográfiákat, az öregeket faggatja a múltról, például magnóra veszi dédapja első világháborús emlékeit. A regény végén a fiatalember már a szlavón világ elsüllyedt civilizációjának mozaikdarabkáit rakja össze, miközben búcsút vesz istenhitétől, Hitehagyott lesz, mert úgy véli: „Isten az embert nem az emberért teremtette, hanem saját örömére”. Stanko Andrić könyve egy gyerek, majd kamasz magára eszmélésének és magára találásának regénye, épp erre utal a regény címe, amely a perzsa mitológia madarát jelenti, mint a megismerés szimbólumát. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"