Tóth Krisztina legújabb verseskötete az élet és a versek múlandósága feletti merengés illékony lenyomata. Finom, csipkekönnyű költeményeket kapunk a Szeleknek fordít oldalain, melyek a költő és író 2020 és 2025 között keletkezett szövegeinek legjavát nyújtják. Remekbe szabott rímes remeklések, mély lelkületű és gazdag érzelemvilágú pillanatfelvételek. A kötetben ebben az esetben is önálló ciklust kaptak a haikuk, Tóth Krisztina kedvelt műfajú versei, melyek magukba sűrítik mindazt, amiről a kötet többi verse is szól: néhány szóval megragadni és minél pontosabban lefesteni a tovatűnő pillanatot, a váratlanul feltörő érzést vagy látványt. A költeményeket a múló idő tapasztalatából adódó melankólia lengi be, amely elválaszthatatlan az elengedés folyamatától. A kötet nyitó verse (Mi legyen) ebből az élethelyzetből indul ki: ugyan mit lehet kezdeni az egy életen át felhalmozott tárgyakkal, a személyes élményeket hordozó médiumokkal. Legyen szó fényképekről, CD lemezekről vagy éppen szótárakról és útikönyvekről. Ha már nincs mögöttük az emlékező én, kiüresedett tárgyak lelketlen halmazaként várják a megsemmisülést, amely már akár a tulajdonos életében bekövetkezhet. A korábban fontosnak gondolt tartalmak és tárgyak érték vesztve néznek szembe a feledéssel, az idő tehetetlenségi nyomatéka mindent és mindenkit magával sodor: „mi legyen mondd mindazzal ami végül mégiscsak itt marad”.