Bethlen Miklós államférfi és emlékíró a 17. század második felének és a 18. század elejének talán legnagyobb formátumú alkotója volt. Vallási, egyházszervezeti és állambölcseleti művei mellett a fogságban, élete végén írt Önéletírásom című műve avatja a barokk próza halhatatlan alakjává. Bethlennel, a Diploma Leopoldinum megfogalmazójával, az 1691 és 1704 között erdélyi kancellári tisztséget viselő államférfival és diplomatával történészek generációi foglalkoztak behatóan. Irodalmi műveit a korszakot alaposan ismerő irodalomtörténészek is számtalan oldalról elemezték, azonban – bár Bethlen is kiemelten kezelte – filozófiai munkássága kevésbé keltette fel a kutatók figyelmét. Amikor foglalkoztak vele, akkor is az irodalmi szövegekbe ágyazott részként kezelték azt, irodalmi és nem egy koherens eszmerendszer szempontjából vizsgálták. Simon József monográfiája ezen változtat, mivel a Bethlen szövegeiből feltárható filozófiai nézeteket egységben kezeli, és nem egy újabb epigont, hanem valóban unikális gondolkodót lát Bethlenben.