A spanyol kommunista költőt -- aki fegyverrel vett részt a spanyol polgárháborúban, aki elutazott a Szovjetunióba, Kínába, Kubába, hogy megismerje a létező szocializmust, aki a „szociális költészet” híve volt – visszahúzódó személyiségként jellemzi műveinek fordítója, Simor András, olyan embernek, aki nem szerette a nyilvános szereplést, annál inkább a szemlélődést, a zenehallgatást, a csöndes elmélyülést. E válogatás több arcú költőnek mutatja Oterót; némelyik verse a poeta doctusé, némelyik a poeta natusé; aki hagyományos költői témákat épp olyan invenciózusan jelenít meg, mint lázító, lázas gondolatokat; aki egyszerre szól nyers erővel és finom árnyalással; akinek minden művében jelen van az univerzalizmus, miközben a meglátott apró szépségeknek is tud örülni (Tabula rasa; A föld fiai; A mérhetetlen többséghez; Arasson a béke). Egyetlen költői képpel befogja a világegyetemet, hogy utána valamifajta érzékeny impresszionizmussal megragadjon egy látványelemet, hogy a következő pillanatban egy társadalmi kérdést vessen föl, netán ellágyulón merengjen. Sorra megörökíti utazásainak élményeit (A szemközti fa; Indulok Kubából; Tenger; Kelet), ugyanakkor csaknem minden verse voltaképp számvetés: számvetés a haza gondjával (Hősi árnyékok; Spanyolhontalanul), számvetés az irodalommal (Helyzetjelentés; Éj oroszlánja; Poétika) és a nép gondjaival (A végtelen többség nevében). Otero úgy tartja, hogy a költészet a kevesek luxusa volt, az ő szociális költészete viszont a mérhetetlen többséghez szólt, ezért is visszatérő témája a spanyol táj szépsége és a spanyol nép élete (Gitárdal; Aludni; Miguel de Unamuno utca; Üzenet Spanyolországnak). Formakultúrája is minimum kétféle: egyszer nyersen szóló és agitatív, másszor finoman kidolgozott, klasszikus formákkal (például szonettel) szól, aztán váratlanul átcsap szabad versbe vagy éppen enigmatikus tömörségű, a témát épp csak jelző versnyelvbe. A tárgyszerű kijelentéseket olykor rejtettebb utalások, áthallások váltják: „Dalban, lélekben tiétek, ki versel, / szeretett, élt, meghalt, álnok az égbolt” (A mérhetetlen többséghez); „A zöld ég, finom, akár a tea / csésze alján, megül a szemgödörben” (Egy nap május 21-én). Eleven és hatásos metaforákat ír le: „légy ág, ki fatörzsből / bújt elő reggel. / De még inkább zöld ág, / melyik gyökeret ver” (Áldott). Verseiben egyforma szerepet szán az intuíciónak és a rációnak, egyszerre ihletett és gondolati, egyformán tárgyilagos és szemlélődő-elmélázó. Otero a költészet szinte minden regiszterén képes hatásosan szólni. Prózai írásai, rövid jegyzetei, lírai etűdjei is költői hatásúak, prózaversként olvashatók, és ezekben is egyenrangúan van jelen a politikai szándék kifejezése és a hangulatok, érzelmek finom ábrázolása. Egyszerre képes agitatív lenni és ellágyuló, egyszerre fogja be tekintetével az univerzumot és figyel föl egy apróságra (Városok; Jól meggondolva; Élet-sziget; A felhők). Akár a verseiben, akár a prózájában, Otero műveiben ott munkál a közvetlen hatni akarás és a szépség megörökítésének szándéka – e kettősség, ez a dialektika egyéníti a poézisét, amelynek ideológiájával lehet ugyan vitázni, esztétikájával aligha. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"